Nem szeretném Ádámtól és Évától kezdeni a Netflix Marvel univerzumos sorozatainak bemutatását intro gyanánt, úgyhogy lényegre törő leszek: láttam és szerettem a Daredevil első és második szezonját. A Jessica Jones-t szintén. Luke Cage-ből csak pár részt láttam, és noha elég magas minőségűnek tartottam azokat is, az ő történetét eluntam, és azóta (egy bő éve) sem folytattam. Mi is volt még? Áh, az Iron Fist, amibe bele sem fogtam látván az univerzálisan pocsék értékeléseket, a Defenders-re pedig valahogy nem sikerült rá-hype-olódnom (bocsánat), és hát azt se dicsérték éppen agyon... Meg amúgy is úgy voltam bele, hogy majd ha nagyon unatkozom, akkor bepótolom a kimaradt dolgokat, mielőtt abba belevágok. A Punisher viszont... Nos, személy szerint toronymagasan a kedvencem volt az ő történetszála a Daredevil 2-ben (értsd: második szezon), így nagyon vártam, hogy saját sorozatot kapjon ő is, és mivel sokan vélekedtek hozzám hasonlóan, így nem is volt semmi akadálya a dolognak.
Jon Bernthal már ott is belemélyesztette a fogát annyira a karakterbe, hogy könnyedén azt mondhassuk, hogy ez a legjobb eddigi filmre vitt Frank Castle. Nehezen felejthető jelenetek például a tetőn lezajló vitája a(z általa) megkötözött Daredevillel, vagy a börtönbeli brutális killing spree, amit lenyom (önvédelemből).
Komoly várakozásokkal futottam tehát neki a full szezonnak, ami egy az egyben elérhetővé vált jó Netflixes szokás szerint. Így kényelmes tempóban ledaráltam egy szűk hét alatt. És hát csapjunk is a lovak közé, vagy a lecsóba, vagy a lecsók közé: nagyon bejött.
Annak ellenére, hogy némiképp más lett, mint amit vártam. Sokkal... Drámaibb, krimisebb, földhözragadtabb, és kevésbé akciódús, mint amire felkészültem. Szerencse, hogy Jon Berthal Frank Castle-jének karizmája így is elviszi a hátán az egészet, de persze a mellékszereplők, és a sztori is rendben van. Utóbbi kellemesen nincs túlbonyolítva, de azért nem is facsipesz egyszerűségű. Sok valós (elsősorban amerikai) társadalmi problémát is megpróbál boncolgatni, több kevesebb eredménnyel: érinti például a hazatérő veteránok beilleszkedési nehézségeit, ehhez kapcsolódóan a poszt-traumatikus stressz szindrómát, a szabad fegyvertartás kérdéskörét.
A történet elején Frank a világ számára halott, így Pete Castiglione-ként tengeti az életét, épp egy építkezésen kalapáccsal bontva a falat, ami feszültséglevezetésnek sem utolsó neki. Zárkózottsága és munkamániája miatt a kollégái nem igazán zárják a szívükbe, és az első epizód végére sikeresen olyan helyzetbe rángatják, ahol az egyetlen normális arc védelmében bizony kénytelen lesz kiosztani némi jól megérdemelt büntetést.
Ezután kapcsolatba lép vele Micro, a világ számára szintén halott hacker, aki nagy nehezen meggyőzi, hogy érdemes lenne együttműködniük, hiszen közösek az ellenségeik. A törvény másik oldalán pedig Dinah Madani ügynök bontogatja szét egy összeesküvés szálait, aminek hátterében hogy, hogy nem, szintén Frankék célpontjai állnak. Tulajdonképpen az a szezonon átívelő felállás, hogy ezekre a magas pozíciókban lévő, érinthetetlennek tűnő rosszarcokra a törvény két oldaláról zárul az olló, aminek viszont a két pengéje időnként szintén egymás ellen dolgozik.
Tetszett a Frank és Micro közti dinamika: eleinte Castle teljesen bizalmatlan a hackerrel, az pedig tart tőle, de a szezon során összekovácsolódnak működő csapattá. Micro a Punisher "székes fickója" - hogy a Spider-Man: Homecoming-ból kölcsönözzek -, de igazából azért sokkal több annál: elég fontos történeti szál az övé is.
A színészi alakítások minden fontosabb karakter részéről rendben vannak. Kiemelném először a Dinah Madanit alakító színésznőt (gyorsan rákeresek a nevére), Amber Rose Revah-t - nem is elsősorban az alakítása, hanem a különleges szépsége miatt :) -, aztán természetesen Jon Bernthal-t, aki viszont totálisan kitölti Frank Castle, a.k.a. a Punisher szerepét. Intenzív, és meggyőző, mindig "robbanásra kész".
Amit picit túltoltak szerintem, azok Frank emlékei, álmai a családjáról. Ezen a ponton szerintem nem igazán van olyan ember, akit érdekel a sorozat, és nincs tisztában a Punisher múltjával. Ennek ellenére persze, nyilván érinteni kell, de már az első részekben is annyiszor láttuk szinte ugyanazt az idilli jelenetet a néhai feleségével, hogy számomra kezdett picit sok lenni. Bár elismerem, hogy az hatásos volt, ahogy mindig picit tovább tartott (közelebb érve a tragédiához, illetve végül meg is mutatva azt), mielőtt Frank felébredt.
Egyébként ezek közt a Marvel-es sorozatok közt ez a legföldhözragadtabb - nem is rémlik, hogy egyáltalán lett volna említés benne szuperhősös témákról, vagy a többi karakterről. Az egyetlen (vagy legnagyobb, ha csak figyelmetlen voltam) kapocs Karen Page karaktere, aki elég prominensen jelen van, miután a Daredevil második szezonjában elég közel került Frankhez.
A zenei felhozatal is tetszett, úgy a nyitány, mint a credits alatti téma, illetve a licenszelt zenék. Cúcspont volt számomra ilyen téren az egyik korai epizódban, amikor egy kemény akciójelenet alatt eltompultak a hangok, és The White Buffalo-t hallhattuk, akinek a munkásságát a Sons of Anarchy alatt bőven volt alkalmam megszeretni. Egyedül azt sajnáltam, hogy a Daredevil 2. szezonjában gyakran hallható "Punisher theme"-et nem hozták vissza - ott nagyon tetszett, emelte a feszültséget és a "badass level-t" mindig, mikor meghallottuk.
És hogy a legnagyobb problémámra is kitérjek végül: eleinte úgy éreztem, hogy túl kevés az akció. Objektíven visszanézve ez végig így maradt, ahhoz képest, amit eredetileg vártam. De a végére megbékéltem ezzel, mert egyrészt működött a sztori, karakterdráma rész is, és az a relatíve kevés akció viszont brutális, néhol igazán R-rated volt, tehát méltó a karakterhez. Az utolsó három rész főleg kiemelkedőt hozott ilyen téren.
Részemről várom szeretettel a 2. szezont, ami viszont biztos nem túl hamar lesz, figyelembe véve, hogy hány karakter sorozataival zsonglőrködik már a Netflix... Pedig engem ennek a folytatása érdekelne leginkább, de hát sajnos, mint annyi minden az életben, ez sem kívánságműsor...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése