Végigtoltam: Life is Strange

Az élet furcsa.

A francia indie stúdió, a DONTNOD  Life is Strange című epizódikus kalandjátékában mindenképpen: drámaibb és izgalmasabb, mint az átlag számítógépet nyüstölő emberke valódi élete, annak ellenére, hogy sok szempontból földhözragadtabb, emberközelibb, mint a videojátékok jelentős hányada.

Game of Thrones - A hatodik szezon margójára (*SPOILERES*)

Ez a show hihetetlen.

Elképesztő, hogy immár hat szezonon keresztül tudott tartani egy rendkívül erős színvonalat, sőt, kisebb-nagyobb mértékben emelte azt évadról évadra. A vasárnap véget ért hatodik szezon esetében nemhogy a kifulladás jelei nem érezhetőek, de véleményem szerint az eddigi legjobb epizódjain van túl a sorozat, és a különféle értékeléseket és pontszámokat összesítő oldalak tanúsága szerint ezzel a véleménnyel közel sem vagyok egyedül.

Végigtoltam: Firewatch

Talán a Dear Esther óta nagyon elterjedtek és népszerűek indie, illetve kalandjátékos körökben az úgynevezett "walking simulator"-ök, amiknek a jellemzője, hogy minimális bennük az interakció - ehelyett a narratívára, atmoszférára helyezik a hangsúlyt. Többé, kevésbé lineárisak, gyakorlatilag nem nagyon van befolyásod az eseményekre, szó szerint csak végigsétálsz a játékon.

Egy ilyen játék a Campo Santo első alkotása is. Ez egy új indie stúdió, de az indie itt szigorúan úgy értelmezendő, hogy kiadó-függetlenek, nem "garázsfejlesztő" fiatalok. Az egyes tagok a következő játékokon dolgoztak, a teljesség igénye nélkül: The Walking Dead (Telltale), Mark of the Ninja, BioShock 2, Brutal Legend, The Godfather, Spore, Gone Home, The Cave, Ori and the Blind Forest, Fable 3, Deadpool, CoD: Advanced Warfare. Ha kíváncsi vagy a teljes renoméjukra, katt >ide<!

Végigtoltam: Mafia II

A 2002-es Mafia: The City of Lost Heaven című játéknak nem kellett sok idő, hogy az egyik örök kedvencemmé nője ki magát, miután 2003-ban sikerült szert tennem életem első komolyabb (a korában aktuális) pc-jére. Már eme játékprogram előtt is kezdtek nagyon érdekelni a főleg a szesztilalom ideje körül játszódó, elsősorban olasz-amerikai maffia családok történetével foglalkozó alkotások, illetve alapvetően maga a korszak. Így rögtön otthon éreztem magam Lost Heaven virtuális városában, ámulattal tapasztalva, hogy a játék a témabeli kedvenc filmjeimmel vetekedő aprólékossággal van "megrendezve".

Oldalakon keresztül tudnám magasztalni, de legyen inkább elég annyi, hogy műalkotásnak tartom, és azóta sem mozdította el nálam a trónjáról semmi a kategóriájában. Semmilyen művészeti, szórakoztatóipari ágban nem szokásom kiemelni egy kedvencet, mert általában nem lenne szívem dönteni több jelölt között. Így hát maximum annyit tudok mondani, hogy a Mafia első része nagyon valószínű, hogy benne lenne a "top 5"-ös listámban, ha egyszer fel kellene állítanom egyet. (Baromi nehéz feladatnak találnám...)

Helyzetjelentés - 2016. Február 9.

Kedves Olvasóim!
Az előző Safe House tartalmát sikeresen átköltöztettem az újba (a.k.a.: ide), úgyhogy innentől új kontentre számíthattok.

Filmajánló - Mad Max: A Harag Útja

Szerettem a Mad Max filmeket kölyökkoromban. Így aztán nyilvánvalóan érdeklődéssel figyeltem az új részről érkező hírmorzsákat, főleg miután megtudtam, hogy az eredeti trilógiáért felelős George Miller készíti.

Tom Hardyval is szimpatizáltam, mint új Mad Max. A moziba kerülés előtti kritikákat, véleményeket olvasva meggyőztem magam, hogy valószínűleg ez lesz az a film idén a Star Wars-on kívül, amit muszáj moziban megnézni.

Haver, ez aztán bejött!

Ha emlékszel a régi Mad Max trilógiára… Nos, ez nem olyan.

Jobb.

Yelawolf: Love Story - Kritika

Eminem pártfogoltja végre megtalálta magát, mint művész, és ennek eredménye egy gyökeresen más album, mint a majd' négy évvel ezelőtti Radioactive, amiről szintén írtam anno.

A hip-hop világ épp az aktuális szupersztár, Kendrick Lamar második albumától, a "To Pimp A Butterfly"-tól van elájulva, a kritikusokkal egyetemben. A fogadtatása túlszárnyalta még a debütáló stúdióalbumáét is - Metacriticen jelenleg 97 pontos, ami azt jelenti, hogy nemhogy rossz, de még "közepes" kritika se igazán jent meg róla a nagyobb orgánumokban.

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy szokás szerint én az "underdog"-ot, illetve ez esetben farkast pártolom. Kendrick albumát kíváncsian vártam, nyitottan. Az előző nem lett a lejátszóim hosszas vendége, noha elismertem, hogy tud valamit a srác. Gondoltam talán majd most helyére kattan valami. Nem így lett, számomra a "TPAB" szimplán még több ugyanabból. Egyedi, kísérletező, teljesen más zeneileg (szerencsére), mint a manapság divatos vadhajtásai a műfajnak (pl. trap), plusz nagyon komoly "wordsmith" a kölyök. Mégis, a zenék nem ébresztenek bennem semmilyen érzelmet, se bulizni nem támad kedvem tőlük, se relaxálni, a mondanivaló pedig noha jelen van, de nekem nem "rezonál"; végülis mégiscsak az a lényeg, hogy ő a comptoni király gyerek, a társadalomkritika pedig jelentős részben a rasszizmussal kapcsolatos... Lehet, hogy újszerűen közelíti meg a témákat, de mégiscsak hallottuk már ezeket ezerszer.

Yelawolf második albumát ironikus módon kevésbé vártam. A Radioactive-et ugyan jónak tartottam anno, de manapság nem túl sűrűn veszek elő számokat róla, ráadásul az azt követő években pontosan azt véltem látni egy-egy elkapott számból, vendégszereplésből, hogy nem találja az irányt a srác. Aztán, ahogy már talán sejtitek, ez lett az az album a kettő közül, ami letaglózott.