Eminem pártfogoltja végre megtalálta magát, mint művész, és ennek eredménye egy gyökeresen más album, mint a majd' négy évvel ezelőtti Radioactive, amiről szintén írtam anno.
A hip-hop világ épp az aktuális szupersztár, Kendrick Lamar második albumától, a "To Pimp A Butterfly"-tól van elájulva, a kritikusokkal egyetemben. A fogadtatása túlszárnyalta még a debütáló stúdióalbumáét is - Metacriticen jelenleg 97 pontos, ami azt jelenti, hogy nemhogy rossz, de még "közepes" kritika se igazán jent meg róla a nagyobb orgánumokban.
Hogy jön ez ide? Úgy, hogy szokás szerint én az "underdog"-ot, illetve ez esetben farkast pártolom. Kendrick albumát kíváncsian vártam, nyitottan. Az előző nem lett a lejátszóim hosszas vendége, noha elismertem, hogy tud valamit a srác. Gondoltam talán majd most helyére kattan valami. Nem így lett, számomra a "TPAB" szimplán még több ugyanabból. Egyedi, kísérletező, teljesen más zeneileg (szerencsére), mint a manapság divatos vadhajtásai a műfajnak (pl. trap), plusz nagyon komoly "wordsmith" a kölyök. Mégis, a zenék nem ébresztenek bennem semmilyen érzelmet, se bulizni nem támad kedvem tőlük, se relaxálni, a mondanivaló pedig noha jelen van, de nekem nem "rezonál"; végülis mégiscsak az a lényeg, hogy ő a comptoni király gyerek, a társadalomkritika pedig jelentős részben a rasszizmussal kapcsolatos... Lehet, hogy újszerűen közelíti meg a témákat, de mégiscsak hallottuk már ezeket ezerszer.
Yelawolf második albumát ironikus módon kevésbé vártam. A Radioactive-et ugyan jónak tartottam anno, de manapság nem túl sűrűn veszek elő számokat róla, ráadásul az azt követő években pontosan azt véltem látni egy-egy elkapott számból, vendégszereplésből, hogy nem találja az irányt a srác. Aztán, ahogy már talán sejtitek, ez lett az az album a kettő közül, ami letaglózott.
