Eminem pártfogoltja végre megtalálta magát, mint művész, és ennek eredménye egy gyökeresen más album, mint a majd' négy évvel ezelőtti Radioactive, amiről szintén írtam anno.
A hip-hop világ épp az aktuális szupersztár, Kendrick Lamar második albumától, a "To Pimp A Butterfly"-tól van elájulva, a kritikusokkal egyetemben. A fogadtatása túlszárnyalta még a debütáló stúdióalbumáét is - Metacriticen jelenleg 97 pontos, ami azt jelenti, hogy nemhogy rossz, de még "közepes" kritika se igazán jent meg róla a nagyobb orgánumokban.
Hogy jön ez ide? Úgy, hogy szokás szerint én az "underdog"-ot, illetve ez esetben farkast pártolom. Kendrick albumát kíváncsian vártam, nyitottan. Az előző nem lett a lejátszóim hosszas vendége, noha elismertem, hogy tud valamit a srác. Gondoltam talán majd most helyére kattan valami. Nem így lett, számomra a "TPAB" szimplán még több ugyanabból. Egyedi, kísérletező, teljesen más zeneileg (szerencsére), mint a manapság divatos vadhajtásai a műfajnak (pl. trap), plusz nagyon komoly "wordsmith" a kölyök. Mégis, a zenék nem ébresztenek bennem semmilyen érzelmet, se bulizni nem támad kedvem tőlük, se relaxálni, a mondanivaló pedig noha jelen van, de nekem nem "rezonál"; végülis mégiscsak az a lényeg, hogy ő a comptoni király gyerek, a társadalomkritika pedig jelentős részben a rasszizmussal kapcsolatos... Lehet, hogy újszerűen közelíti meg a témákat, de mégiscsak hallottuk már ezeket ezerszer.
Yelawolf második albumát ironikus módon kevésbé vártam. A Radioactive-et ugyan jónak tartottam anno, de manapság nem túl sűrűn veszek elő számokat róla, ráadásul az azt követő években pontosan azt véltem látni egy-egy elkapott számból, vendégszereplésből, hogy nem találja az irányt a srác. Aztán, ahogy már talán sejtitek, ez lett az az album a kettő közül, ami letaglózott.
A Love Story több, mint egy rap album. Tovább megyek: a Love Story nem is igazán rap album. Yelawolf-ot is nehéz mostmár rapper-nek nevezni. Legyen inkább előadó, vagy művész. Ugyanis énekelni is marha jól tud, és előszeretettel teszi is az albumon. Nyoma sincs a Radioactive féle outsource-olt, noname előadók által énekelt, rádióbarát refréneknek - Yela tökéletesen ellátja a feladatot, és a saját refrénjei ezerszer jobban "belesimulnak" a számaiba.
Elindítva az albumot egy tipikus redneck-rémálom intróval találkozunk: Yelawolfot elrabolják az ufók. Az Outer Space egy rendkívül pörgős, ismétlődő gitár riffre épülő track, amire Catfish Billy (Yelawolf másik "nickje") a Beastie Boys-t idézően rappel. Egészen szokványos, jól összerakott szám tőle.
A Change pár fokkal szelídebb. Jellemző lett Yelawolfra, hogy a verse-öket is egyfajta félig ének, félig rap flow-val adja elő, és ez egy ilyennel indul, de a refrén után elkezd rappelni. Az első felében kellemes, relaxálós szám, míg a végére kicsit hektikus lesz, talán a szám címét, témáját is aláhúzva.
Ezután kezd el az album játszani az elvárásainkkal.
Az American You az a fajta track, ami az első másodperceiben rabul ejt, befészkeli magát a fejedbe. Rendkívül tiszta, country, classic rock ihletésű, akusztikus gitáros alap "egy szál dobbal" alatta; Yela pedig énekel pár sort, majd jön a refrén, egy apró kis viccel az utolsó sorban, amitől szerintem a legtöbb ember felnevet, mikor először hallja, ha érti. Ezen a ponton a gyanútlan hallgató úgy gondolja, hogy eddig a szám "intrója" ment, de aztán "kiteljesedik" a zene, és folytatódik a dallamos, kellemes ének. Ez egy ilyen szám. Azért az utolsó harmadában lenyom pár bar-t is. Klip is van hozzá, nézzétek/hallgassátok meg! Ha bejön, akkor egészen nyugodtan tehettek egy próbát az albummal is. Akár attól függetlenül is, hogy a rap/hip-hop a ti műfajotok-e! (Annyit azért előrevetítenék, hogy talán ez a legemelkedettebb hangulatú szám az albumon - noha alapjában jól jellemzi az egész stílusát, a legtöbb szám komolyabb, melankólikusabb.)
Az album végig ezt a southern-country-rock-rap vonalat követi, sok gitárral, sok énekléssel - néha már-már felüdülés, mikor belekezd Yela egy rappelt verse-be, holott nem győzöm hangsúlyozni, hogy kifejezetten jól énekel. Olyan szám is akad, amiben konkrétan csak és kizárólag énekel, de olyan jól, hogy az már tényleg meglepő. Ez a Devil In My Veins, amit sokkal jobban el tudtam volna képzelni egy Sons of Anarchy epizód végi montázs alatt, mint a Till It's Gone-t, ami végül ott debütált. Azért az ezt az "új" stílust utóbbi is előrevetítette, és illett is szövegileg a Sons-hoz, de mégis...
A Radioactive-vel ellentétben szintén nyoma sincs a vendégszereplők miriádjának. Egyetlen feature került az albumra, ami nem más, mint egy mostanában tipikus, gigászi Eminem verse a Best Friend című, némileg vallásos témájú dalban. Yela meg sem próbálja tartani vele a lépést - úgysem tudná saját bevallása szerint sem -, inkább az ének-rap megoldásához tartja magát, amit nem igazán lehet összehasonlítani Em rap-jével. Mindenki jól jár. Tegnap debütált a nóta videóklipje, ami Eminemmel nyilván egy marketing-húzóerő lesz így az album kiadása utáni napokban. Íme:
Az Empty Bottles frankó, találó leírása a bánatok alkoholba fojtásának, a részegségnek, és a végén egy picit a másnapnak is. De nem úgy kell rá gondolni, mint egy "óda az alkoholhoz", inkább downbeat, melankólikus szám, pedig amúgy zeneileg pörgős. És személy szerint az egyik kedvencem. És az csak egy picit játszik közre, hogy én is imádom a Jack Daniel's-t. :D
Mindenképpen megemlíteném még a Johnny Cash-t, ami azt a "lelki állapotot" ábrázolja, ami ahhoz kell, hogy az ember kiálljon a színpadra és szembenézzen a közönséggel, hogy ott kitárulkozzon és ne foglalkozzon azokkal, akik ezt nem fogadják jól. Cash nagy példaképe Yelawolfnak, aki ezzel az albummal tett is egy nagy lépést, hogy hasonlóan cool, bátor művésszé váljon.
A Heart Break-et, mert Eminem a zeneszerzője Mark Batson és Mike Elizondo közreműködésével. Akinek ezek a nevek nem mondanak semmit - nos, ők dolgoztak Dr. Dre-vel rengeteg zenén Eminem legsikeresebb albumain, főleg a The Marshall Mathers LP-n. Ez a szám el is üt picit az album rock-rap vonalától, de a dallamos-érzelmes vonalba teljesen beleillik. Az alap ezúttal zongora, a dob kemény, a szöveg feltehetőleg Yelawolf egy korábbi, tipikus "aranyásó" nője felé irányuló "oltás" gyakorlatilag.
A Have A Great Flight-ot, mert zeneileg-dallamilag egy kis egyszerű, kellemes szám, a szövege pedig egy gyönyörű megemlékezés feltehetőleg a nagymamájáról, akihez nagyon közel állt.
A Disappear-t, ami szintén megindító, de a téma negatívabb - gyerekként imádkozik, hogy eltűnhessen az agresszív pótfater, meg az őrült/perverz babysitter elől. Itt kitérnék picit arra, hogy a refrének általában véve művészien, tele képekkel, szimbólumokkal vannak megírva, nem csak előadva vannak jól.
Nem tértem ki minden számra, de a nem említettek közt is vannak jók. Kimondottan rossz track pedig nem is igazán van, ami nem rossz teljesítmény egy 18 számos albumon (skit-ek, különálló intro-k, outro-k nincsenek).
Yelawolf kreatív szabadságot kért, és kapott Eminemtől az album elkészítéséhez, és ez nagyon, elképesztően meglátszik - pontosabban hallatszik. A Radioactive óta voltak nyomai itt-ott, egy-két kósza számban, feature-ben, hogy milyen irányba tart a srác, de azért az album mégis a meglepetés erejével hatott. Az előzőn nagyon megpróbálták pop-os, rádióbarát irányba elvinni a zenéjét, aztán végülis hiába voltak rajta jó számok, és rappelt jól, olyannyira nem tudta, hogy mit akar (az album), hogy teljesen "darabos" volt, és nem igazán maradt emlékezetes.
A Love Story-val más lehet a helyzet. Tanúi lehetünk, ahogy egy művész megtalálja magát; kreatív szabadságot biztosítanak neki, ahol ő dönti el mindenben az irányt. Idevágó anekdota, amit egy interjúban mesélt Yela, hogy a Radioactive felvételekor előfordult, hogy mikor bement a stúdióba, mások már dolgoztak egy-egy számán. Míg ezúttal csak az ő, vagy Eminem meghívására lehetett jelen bárki is a stúdióban. A trendeket teljesen figyelmen kívül hagyja az album, egy darab "party sláger" nincs rajta. Noha gyökeresen eltérő zenék akadnak, mégis összességében egy koherens egészet alkot a 18 szám, amit ajánlott az eredeti sorrendben, egyszerre végighallgatni, noha igazi LongPlay a cucc a maga 75 percével.
Ha be kéne skatulyáznom egy stílusba, azt mondanám, hogy Country-Rock-Rap. És ez Yelawolf "otthona", ahová most hazaért. Remélem, hogy lesz jövője neki és ennek a műfajnak, és nem hasal el anyagilag sem a project, noha nem hoztak kompromisszumokat ennek érdekében, szóval talán meg sem lepné őket. A tömegekből hiányzik manapság a kifinomult ízlés...
Visszatérve picit az elejére, ahol Kendrick albumával vetettem össze: a comptoni srác albuma sokkal inkább rap. A Love Story viszont számomra sokkal inkább zene, művészet.
Yelawolf: Love Story - 9,1/10
***
(A cikk eredeti publikációjának dátuma: 2015. 04. 25.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése