Film-miX 1

A kiszámíthatatlan rendszerességgel érkező Film-miX "rovatban" rövidebb filmajánlókat fogok csokorba szedni, természetesen olyan filmekről, amiket láttam, és tetszettek annyira, hogy ajánlani tudjam őket, de valamilyen oknál fogva nincs motivációm "rendes" kritikát írni róluk. Pár sorban próbálom összefoglalni, hogy miféle filmre számíthat, aki kedvet kap egy-egy alkotás megnézéséhez.

Prisoners (Fogságban) / 2013

Olyan régen láttam már valami jó thrillert! Persze lehet, hogy csukott szemmel járkáltam a műfajban mostanában, mivel mondhatni "leszoktam" róla az utóbbi években, mert úgy láttam, hogy egészen ötlettelen, egy kaptafa filmeket gyártottak benne - a horror és vígjáték kategóriákkal karöltve. Erre itt egy film, amiről előtte alig hallottam (ez manapság inkább jó jel, kivéve ha straight-to-dvd cuccokról van szó), és letaglóz!

A film alapfelütése: egy pennsylvaniai kisvárosban két család közös hálaadás napi vacsorájáról eltűnik két kislány - mindkét családból egy. Az egyetlen nyom, amin a szülők, és a rendőrség el tud indulni, egy lakókocsi, ami korábban a ház közelében parkolt. Ezt a járművet az üggyel foglalkozó nyomozó elég hamar megtalálja, annak sofőrjével, Alex-szel együtt, akiről kiderül, hogy értelmi fogyatékos, egy tíz éves gyerek IQ-jával bír. Mivel nem találnak bizonyítékot rá, hogy ő az elkövető, szabadon engedik. Az egyik kislány apja, Keller Dover azonban meg van győződve róla, hogy Alex közel sem olyan fogalmatlan, és ártatlan, mint amilyennek mutatja magát, így kezébe veszi a dolgok irányítását.

A két főszereplőt alakító színészek, Hugh Jackman (Keller Dover) és Jake Gyllenhaal (Loki nyomozó) mindketten rendkívül jól alakítanak - kicsit meglepett, hogy egyik sem kapott Oscar jelölést... Jackman-t kimondottan jó látni egy The Wolverine után egy ilyen emberi karaktert játszani, számos nagy pillanata van; ahogy Gyllenhaal-nak is a jó ösztönök által hajtott nyomozó képében, akinek a kislányok reménytelennek tűnő keresésével egyidejűleg az önbíráskodás sikamlós talajára lépő Keller Dover után is szaglásznia kell.

Nem egy gyors cselekményű, viszont hosszú filmről van szó, mégsem éreztem egy percig sem, hogy unnám magam, annyira érdekesen bonyolódik a sztori. Jó nyomozós thrillerhez méltóan sok a csavar, és szinte mindenkit igyekszik gyanúba keverni a forgatókönyvíró és a rendező, és hozzá kell, hogy tegyem: sikeresen. Nem áll fenn az a helyzet, ami a hasonló, ám gyengébb filmeknél, mégpedig hogy fél óra elteltével már összeraktunk mindent, és innentől azt nézzük, ahogy a főszereplők is apránként rájönnek arra, amit mi már tudunk.

Látványilag is elképesztő a film - persze nem CGI effektekre és hasonlókra kell gondolni, hanem fénykepezésre, és - borongós, nyomasztó - hangulatra. Az operatőri munkáért meg is kapta Oscar jelölését Roger Deakins.

***

The Hobbit: The Desolation of Smaug (A Hobbit: Smaug Pusztasága) / 2013

Ezt nem részletezném annyira: akit érdekel, az úgyis tud róla nagyjából mindent.

Nekem az első is tetszett - egy varázslatos, gyönyörű mese volt, szinte gyereknek éreztem magam a nézése közben. Ugyanezt az új installáció is hozza, sőt, ahogy az várható volt, mindent egy kicsit "fentebb tekert". Van itt humor (nagyrészt a törpék részéről), horror (óriás pókok), nagyon komoly koreográfiát felvonultató akciók, szép tájak, baljós és sötét helyek, mágia, régen látott és új karakterek, és persze a címszereplő sárkány. Ez utóbbi "szerepében" Benedict Cumberbatch lubickol - a hangjával, meg némi motion capture-rel, de így is emlékezetesen.

A film elég komoly cliffhangerrel ér véget, így aki rajongója a sorozatnak, az biztosan tűkön ülve várja a 3. részt, ami ismét decemberben jön majd.

***

Gravity (Gravitáció) /2013

Tátott szájjal néztem végig. Mindig is szerettem a sci-fiket, főleg a komolyabbakat, azokból viszont sajnos nincsen túl sok manapság - inkább sci-fi elemekkel tarkított akciókat erőltet Hollywood. Alfonso Cuarón filmjét viszont nem véletlenül jelölték tíz Oscarra. Űrben játszódó film sosem tűnt még ennyire emberinek, emberközelinek; köszönhető ez Sandra Bullock és George Clooney játékának, a rendezésnek, operatőri munkának, zenei és hanghatásoknak. A Gravity űrje egyszerre félelmetes és gyönyörű, és úgy érzi magát tőle az ember, mintha maga is ott lenne a katasztrófába torkolló misszión egy szkafanderben. A technikailag lélegzetelállító vágás nélküli, majd' negyed órás első jelenet után némi "űrszemét" beindítja a láncreakciót - innentől kezdve szerepjátékos kifejezéssel élve mintha "critical fail"-ek sorozatát néznénk. Mikor már úgy tűnne, hogy jobbra fordul szegény Ryan (Bullock) sorsa, jön a következő balszerencse.

Ami még szebbé teszi az egészet, hogy a film - az én értelmezésem szerint legalábbis - nem is elsődlegesen egy űrmisszióról szól, hanem a gyászról, annak feldolgozásáról, és az ember saját lelki erejének, élni akarásának megtalálásáról szól, és Sandra Bullock ezt tökéletesen átadta.

***

The Machinist (A gépész) / 2004

Nagy rajongója vagyok Christian Bale-nek, körülbelül, vagy talán egészen pontosan azóta, hogy az Equilibrium című kultfilmben láttam. Képes jóformán egymagában elvinni egy-egy amúgy átlagosnak ígérkező, kis költségvetésű filmet is a hátán, szóval érdemes megnézni minden filmjét, legalábbis ha valakit le tud nyűgözni egy színészi alakítás.

Az itt tárgyalt filmben annak tette tanúbizonyságát, hogy a végletekig képes elmenni egy szerep megformálásában - rekordmértékben lefogyott, komolyan rossz nézni a félmeztelen jeleneteit. A karakter, Trevor Reznik olyan, mintha "elfogyóban" lenne, fizikailag és mentálisan is. Egy éve nem alszik (ahogy elszundítana, vissza fel is ébred), és hallucinációk, üldözési mánia gyötrik - noha van az a mondás ugyebár, hogy ha valaki üldözési mániás, attól még nem biztos, hogy nem üldözik...

Nem tértem még ki rá, hogy ez tulajdonképpen milyen film is: egy pszichológiai thriller, méghozzá elég nyomasztó hangulatú, tele Dosztojevszkij utalásokkal, és Hitchcocktól kölcsönzött stílusjegyekkel. A sztori nem lesz hamar átlátható, egészen a végéig nem lehetünk biztosak benne, hogy akkor most mi is van tulajdonképpen: Trevor szimplán begolyózott, vagy tényleg valamiféle csúnya játékot űznek vele, esetleg valamilyen szinten mindkettő igaz...? Bale az elképesztő fizikai elkötelezettségét - csak nézettek meg egy trailert youtube-on, aztán idézzétek fel, hogy milyen testalkatot épített fel rögtön a következő filmjéhez, a Batman: Kezdődik-hez - leszámítva is remekül alakít - a legjobbjai közé tehető a film ilyen szempontból. A műfaj, és a színész rajongóinak feltétlenül ajánlom!

***

Rush (Hajsza a győzelemért) /2013

Zseniális film. Igaz történet a Formula 1 hőskorából, a '70-es évekből. Niki Lauda és James Hunt rivalizálását mutatja be. Sok más versenyzős témájú filmmel ellentétben - minden elfogultságom ellenére mondhatom - ez abszolút ajánlható, és ajánlott a téma iránt annyira nem, de a jól rendezett, játszott, írt drámákért inkább érdeklődő embereknek is. F1 rajongóknak pedig kötelező házi feladat Ron Howard filmje!

A konkrét versenyzős részek tulajdonképpen kis hányadát teszik ki a filmnek, de legalább realisztikusak, semmiféle hollywoodi effekttel nincsenek szétcsapva. De igazából a lényeget pont inkább a háttér adja ebben a történetben - remek érzés "megismerni" ezt a két versenyzőlegendát. Chris Hemsworth élete legjobbját nyújtja az életet a lehető legjobban meg- és kiélni igyekvő Hunt szerepében, a show-t mégis Daniel Brühl viszi el Laudaként. Sajnálatos, hogy még csak nem is jelölték Oscarra.

Az élményt Hans Zimmer zenei aláfestése teszi teljessé. Tényleg: F1 ide vagy oda - remek film.

***

Out of the Furnace / 2013

Ismét egy "Bale feature", de ezúttal egy egészen friss darab. Egy testvérpár, de inkább az idősebbik fivér (Christian Bale) története, aki, miután az Irakot megjárt öccse (Casey Affleck) előbb bajba keveredik, majd eltűnik, a saját frissen visszanyert szabadságát kockára téve veszi kézbe az öcsi keresését.

A sztori nem valami bonyolult, így a kellemes rendezés, és a Bale-től megszokott kiemelkedő játék viszi a hátán a filmet. Elég neves a szereplőgárda azért őt leszámítva is: láthatjuk a teljesség igénye nélkül Zoe Saldanát, Willem Defoe-t, Forest Whitakert, és az antagonista szerepében Woody Harrelsont. Bale mellett mégis Casey Affleck-et emelném ki, akire konkrétan máshonnan nem emlékszem, de itt meggyőzött - simán lepipálja színészileg a bratyót, Gézát (a.k.a. Ben, akinek viszont kezd a rendezés a fő mesterségévé válni, csak hogy ne szóljam le nagyon...).

***

The Wolf of Wall Street (A Wall Street farkasa) /2013

És akkor elérkeztünk ennek a kis (?) összeállításnak a csúcspontjához - számomra legalábbis ez a film volt a legfontosabb hosszú idő óta. Mióta egy apró hírmorzsát olvastam róla, hogy készül, vártam. Hiszen Martin Scorsese az egyik (ha nem a) kedvenc rendezőm, és az előző Leonardo DiCaprio-val közös filmjeit is nagyon szerettem, noha a színészt azokon kívül nem tartottam sokra. Scorsese viszont "kitanította"; minden közös filmjükben egyre jobb lett Leo, míg mára azt kell, hogy mondjam, hogy egyértelműen a generációjának egyik legjobbja.

A filmre áttérve - a '70-es éveit taposó Scorsese mester energikus stílusát bármelyik ifjú titán megirigyelhetné. Olyan érzékkel - és szédítő tempóval - váltogatja a stílusokat, technikákat, mint bármikor. DiCaprio pedig élete alakítását nyújtja - a jelölés megvan, ideje hát megkapnia is végre azt az Oscar-t!

A történettel talán mindenki tisztában van, úgyhogy nem nagyon ragoznám, legyen elég annyi, hogy többé-kevésbé egy Jordan Belfort nevű tőzsdeügynök igaz története, a saját börtönben írt könyve alapján. Lényegében három dologról szól: pénzről, drogokról, és a pénzről, mint drog. Talán nem hangzik túl izgalmasan, de a "hangzat" csal. Ami engem speciel meglepett, az az, hogy mennyire erős a "comedy" tere a film műfajai között (imdb alapján:  biography, comedy, crime). Régen nevettem annyit egy filmen, mint ezen - simán kenterbe veri a kimondottan vígjátéknak készült filmeket is. Pedig alapvetően nem szeretem a dekadens viselkedésből adódó (tragi)komikumot, de itt még az efféle is működik. Amiért még ismét áldanom kell Scorsese mestert (és a forgatókönyvíró Terrence Wintert is megemlíteném azért), hogy nem próbál semmiféle tanulságot legyömöszölni a torkunkon - egyszerűen elénk tárja a sztorit, megmutatja a történéseket. (Nem kell megijedni az "erkölcs-kommandónak" sem - nem is "isteníti", romantizálja a filmben látott viselkedésformákat.) Felnőtt emberekként kezeli a nézőket, akik le tudják vonni a saját konzekvenciáikat.

Leo tehát lubickol Belfort szerepében. Rengeteg féle helyzetben, hangulatban láthatjuk, így nem nevezhető egy egyszerű szerepnek semmiképpen, de a színész és a rendező nem kötöttek kompromisszumot. Botránkoztatnak, nevettetnek... Nos, ezzel most gyakorlatilag magam alatt vágom a fát, de inkább nem is sorolnám tovább, hiszen ez a két motívum kiemelkedik a többi közül.

Rajta kívül is vannak nagyon jó alakítások: Jonah Hillt, Matthew McConaugheyt, Jon Bernthalt, és Margot Robbie-t emelném ki, bár utóbbit talán inkább azért, amit esztétikailag hozzáadott a filmhez Belfort "trófea feleségeként". :D

Egy dolog, amit többször csinál a film, az a 4. fal ledöntése: Leo a kamerába néz, és hozzánk beszél egy-egy jelenetben. Az egyik ilyennél a film közepe tájékán sikerült annyira hozzám beszélnie, hogy hangosan felnevettem, ha pedig épp kortyoltam volna a film mellé fogyasztott mérsékelten alkoholos italból, valószínűleg az orromon jön ki. Egyébként ez (4. fal döntögetés) is olyasmi, amit Scorsese tud csak úgy alkalmazni szinte, hogy egyáltalán ne menjen a hitelesség rovására.

Sokan mondják, hogy a film legnagyobb problémája az, hogy legalább fél órával hosszabb, mint kéne neki lenni: nos, nem tudok ezzel egyetérteni - számomra elrepült az a 3 óra, amit a nézésével töltöttem. És akkor egy szó az egészre összegzésképpen: ZSENIÁLIS.

***

The Shining (Ragyogás) / 1980

Na, ez egy igazi klasszikus horror, egy igazi klasszikus Stephen King regény alapján. A legutóbbi vasárnap délutánján/kora este néztem meg a barátaimmal (sokadjára, viszont hosszú idő óta). Stanley Kubrick egyszerre volt hű a regényhez, és tért el attól jelentősen. A rendező obszesszív tökéletességre törekvése szenzációs jeleneteket eredményezett. Kellett persze ehhez Jack Nicholson is, aki zseniálisan játssza a mogorva, lassan begolyózó Jack Torrance-t. Mondhatni, hogy over-the-top az alakítás inkább több, mint kevesebb helyen, de ez egy ilyen karakternél szinte elvárt. Egy-egy kattant beszélgetése közben minden egyes arckifejezése aranyat ér.

Meg tudom érteni, hogy Kingnek miért nem tetszett először a film, hiszen ő nem ilyenre írta Jack-et, illetve alapvetően a sztorit, és - és itt az érv arra, hogy a számtalan többé-kevésbé elcseszett adaptáció mellett miért pont erre "panaszkodott" - ez a karakter bevallottan a leginkább autobiográfiai jellegű a munkásságában. Kicsit a paranormális elemet is visszafogta a rendező a könyvhöz képest, de ha mindezen túltesszük magunkat, és nyitott elmével nézzük meg, akkor tagadhatatlan, hogy egy (horror)filmtörténeti mesterműről van szó. Két külön dologként kell tekinteni a könyvre és a filmre; elégedjünk meg annyi kapcsolattal, hogy egy remek könyv ihletett egy remek filmet. A történetre nem is térnék ki inkább - aki a könyvet olvasta, az azért viszonylag "otthon lesz", aki pedig úgy vág neki a filmnek, hogy semmit nem tud, nos, neki nagyon könnyű lenne "lelőni" a sztorit.

Egy apró jó tanács: elsőre azért ne egy baráti társaság tagjaként nézd, mert úgy, ahogy minden egyes horrorfilmből, vígjáték lesz belőle. :D

***

Nos, ennyi lettem volna "hirtelen". Remélhetőleg nemsokára újra találkozunk.

Isten óvjon Jack Nicholson V-szemöldökétől!

***

(A cikk eredeti publikációjának dátuma: 2014. 01. 23.)