Tegnap előtt (szerk.: a cikk írásának eredeti dátuma szerint) - kiszivárgás és némi ingyenes streamelés után - megjelent a világ legsikeresebb rapperének legújabb albuma.
Public service announcement:
Stan vagyok. Abszolút elfogult Eminemmel kapcsolatban. Kritikát persze azért tudok megfogalmazni a kevésbé sikerült cuccai kapcsán, viszont szerintem a leggyengébb albumai is ütnek szinte bármit a kategóriában. E nézeteim kapcsán előfordulhat, hogy "nem Stan" olvasóim némelyikének érzését megsértem más előadók munkájának minősítésével.
A másik dolog: ez az iromány hosszú lesz. Itt az utolsó esélyed, hogy hozz némi kólát-chipset-sört-whiskey-t-popcornt-pizzát-bármit a gép elé!
Na de térjünk a lényegre. Ha jól emlékszem, valamikor tavaly nyáron kezdtek el érkezni az első hiteles infó-morzsák arról, hogy Eminem új albumon dolgozik. Egy évre rá, idén nyáron egyszer csak négy betű és egy szám jelent meg a rapper hivatalos oldalán: MMLP2. Rajongói rögtön tudták, hogy ez a rövidítés a következő szavakat takarja: The Marshall Mathers LP 2, és nagyot dobbant a szívük. Ugyanis a Stan-ek, a közvélemény és a kritikusok nagy részének egyöntetű véleménye szerint Slim Shady 2000-ben megjelent The Marshall Mathers LP című albuma volt karrierjének legjobbja, és rengetegen minden idők legjobb rap albumai közé is besorolnák. Tehát ez a címadás karöltve olyan apróságokkal, mint Em újra szőke frizurája - nem mintha ez önmagában nagy szám lenne, de a nosztalgia erős érzés - villámgyorsan az egekbe tornászta az elvárásokat.
(Eminem-történelem órát igénylőknek javaslom a Recovery kritikám első részét.)
Aztán az album keddi megjelenéséig, egy szokatlan, modern eszközökkel operáló marketing időszak kezdődött, aminek keretében négy számot is elérhetővé tettek a lemezről, kettőhöz pedig videó is készült. Ez a négy szám erőteljesen eltérő stílusú. Hogy melyik jó, vagy harmatos, az ugyebár egyéni ízlés/tolerancia kérdése, viszont mindegyiket nehéz volt elképzelni egy ilyen című albumon.
Az első single a Beastie Boys-t, és úgy alapjában véve a '80-as éveket idéző őrült szám, a "Berzerk" volt. Az alapot Rick Rubin "gyártotta", aki többek közt az előbb említett Beasties-t, és a Run-D.M.C.-t látta el születésem évének környékén kemény break-beatekbe oltott rockos, scratchelős alapokkal. Szóval pont olyasmivel, mint ez itt, aminek a központi motívuma Billy Squier "The Stroke" című számának legjellemzőbb részlete. A szöveg nem akar túl sokat, javarészt ökörködés, ahogy azt az Eminem albumok első single-jei esetében megszokhattuk - mínusz Recovery ("Not Afraid"). Az előadás stílusa picit a Relapse akcentusait, affektálását idézi, ami nem volt túl jó jel.
Aztán videó készült az albumról elsőként - az új Call of Duty trailerében debütálva - kikerült "Survival" című nótához is, ami zeneileg és tematikailag is elég hasonló a Recovery "Won't Back Down"-jához, a szöveg viszont valahogy ütősebb. De talán mégis inkább olyan, mint ha a "Not Afraid" lenne agresszívabb kiadásban. Az a padlóról felállásról szólt, ez pedig a "kész vagyok szembeszállni bárkivel és bármivel" epizód. Nekem abszolút jobban tetszett, mint a Berzerk, viszont ez meg olyan Recovery-re illő számnak tűnt majdnem. Bárhogy is szerettem azt az albumot, nem szerettem volna újra hallani, MMLP2 cím alatt főleg. Elég belőle az az egy.
Ezután a "Rap God" őrjítette meg az internetet: ez egy olyan track, amiben Em demonstrálja, hogy miért is ő a legjobb, és hogy kisujjában van a "szakma" - nemcsak a saját érája a hip-hop-on belül, de a kezdetek úgyszintén. Gyorstüzelő üzemmódban rappel 6 percen keresztül, mesterien váltogatva a flow-kat, közben tiszteletet adva számtalan régebbi hip-hop előadónak, illetve leszólva a modern, "swag" rappereket. A zenei alap rontja csak az összképet, ugyanis eléggé EDM inspiráltnak tűnik. Pont azok a "wack" rapperek erőltetik ezt a (egyébként nem feltétlenül rossz, csak hip-hopnak) hangzást, akikről beszél; mivel azok "nem tudják, hogy milyen szavakat használjanak", így legalább a zene a hablatyolásuk alatt divatos, és elviszi a hátán a produkciót a fiatalok körében, akik amúgy se nagyon figyelnek a szövegre, vagy elég alacsony az IQ-juk, hogy ha figyelnek is rá, akkor is tetsszen nekik. Számomra ebbe a kategóriába sorolható Kanye West idén megjelent "Yeezus" című, kritikailag szerteszét-dicsért albuma is, aminek mellesleg szintén közreműködője volt az itt Dr. Dre mellett executive produceri munkákat ellátó Rick Rubin. Szóval az ő jelenlétét se tartottam feltétlen jó jelnek...
Tehát, hallottunk eddig két "rock-rap-et", meg egy szimpla elektronikus alapot. Eminem ugyan mindben zseniális (oké, a "Berzerk"-ben kevésbé, de az a marhulós 1st single), de azért egy jó albumhoz jó zene is dukál, és mérhetetlenül nagyot csalódtam volna, ha kiderül, hogy az egész anyagon ilyen modern, divatos beatekre nyomja. Erre rátett egy lapáttal a megjelenés előtt utoljára útjára engedett szám, a Rihannát felvonultató "The Monster". A refrén alatt itt is durván elektro-popos zene megy, a verse-ök alatt nem vészes. Mondjuk az borítékolható volt, hogy ezzel a számmal a "Love The Way You Lie" elképesztő mainstream sikerét akarják megidézni, szóval nem voltak túl nagyok az elvárásaim.
Ezen a ponton már az album felé sem. Így győzködtem a barátaimat az albumról való beszélgetések során: "Lehet, hogy ezek a leggyengébb számok. De még ha nem is, ez még csak négy. A tracklist alapján van még 11 (ha a skitet levesszük), ezek közt azért csak akad talán jó pár "dope" szám..." Ebbéli reményeimet tovább fokozta, amikor kiderült, hogy lesz deluxe edition, ami plusz 5 számot jelent. De ezekkel az érvekkel már magamat is legalább olyan mértékben győzködtem, mint beszélgetőpartnereimet. Kezdtem azzal vigasztalni magam, hogy az "Eminem-skálán" gyengébb albumok is jók, csak nem annyira, mint a klasszikusai, szóval az nem kérdés, hogy jó lesz, csak az, hogy mennyire.
Nos, végre eljött az igazság pillanata.
Mindenre felkészülve "teszem be winampba" az albumot. Elkezdődik a "Bad Guy". A zenei alapot némileg antipatikussá teszi egy kis elektronikus "prüntyögés". Hm-hm... Beigazolódnak a félelmeim, miszerint Em azt hiszi, hogy a zene nem fontos, a lényeg, hogy divatos legyen? M'n'M szövegelése viszi a hátán azért - ő az a rapper, aki ezt talán bármilyen sz*r zenével megtenné. :D Hallgatózom tovább... és leesik, hogy ez a kultikus "Stan" folytatása! Stan kistesója, Matthew felnőtt, és bosszút akar állni a bekattant bratyóért. A szöveg egyre durvább, zseniálisan visszautalgat a "Stan"-re, szóval sodródom, de azért ott motoszkál valahol hátul az agyamban, hogy zeneileg nem méltó "ellenfele" a klasszikusnak. Aztán a szám legdrámaibb részénél - ami gyakorlatilag újrajátszása az előd ugyanezen részének - elhallgat a zene... Majd visszatér egy új, amolyan filmzeneszerű epikus motívummal, ami tökéletesen passzol a baromira hatásos verse-höz, amivel Em szolgál a végén, és "hivatalosan" is megnyitja az albumot. Végül is csak képes az elődhöz hasonlóan letaglózó lenni. Kb. azzal zárja a sorait, hogy "folytassuk ott, ahol az előző Mathers (album) abbahagyta", és jön az egyetlen skit, ami az MMLP "Criminal" című számának (angry teenager korom egyik legnagyobb kedvence) közepén helyet foglaló kis bankrablós szösszenet folytatása. Természetesen nem ér jó véget...
Aztán a "Rhyme or Reason"-nel az első másodpercekben meggyőz: méltó lesz a név (az albumé), és igaz lesz, amiben reménykedtem. Friss, de ugyanakkor oldschool alap - olyannyira, hogy egy '69-es klasszikus rock szám, a The Zombies "Time of the Season"-jét dolgozza fel -, laza, pörgős, játékos flow, akárcsak régen, sőt. Ezúttal az apját veszi elő egy kis nyelv-köszörülésre, akit nem is ismer - éppen ezért. Én pedig éppen ezért azonosulni tudok vele nagyon... Több számban is előkerül még a téma, például a "Headlights"-ban, ahol megbocsátó/bocsánatkérő mondatokat küld az anyja irányába, realizálva, hogy a rövid úton távozó apa jelentős szerepet játszott kettejük balhés, nehéz életében. Ezt leszámítva nagyrészt ugyanazokat a problémákat veszi elő, amiket annó bőségesen kimerített a szövegeiben - anyja, exfelesége iránti érzései, általuk elszenvedett sérelmei, a sztárság nem kívánt oldala. Viszont érettebb hozzáállással kezeli ezeket a dolgokat; természetszerűleg másképp gondolkodik 41 évesen, lassan felnőtté váló gyerekekkel, mint huszonévesen, legnagyobb sikerei idejében.
Azonban nem teljesen komoly, komor az új album, sőt! Nem "csak úgy" festette szőkére a haját újra Marshall, Slim Shady ezúttal tényleg visszatért. Botránkoztat és nevettet, ahogy régen. Úgy tűnik, hogy Em tökéletesen tisztában van vele, hogy a régi taktikák közül azért nem minden működik már ugyanúgy, főleg egy középkorú apuka szájából, éppen ezért jó adag öniróniával, néhol már-már magát parodizálva adja elő a "Szőke Démonra" (ehhez mit szóltok? :D) jellemző részeket.
Producerileg is kivette a részét most a munkából, a The Eminem Show óta először ilyen szinten. Mivel Dr. Dre gyakorlatilag csak az "approved" plecsnit nyomta rá az albumra, egyébként tevőleg nem nagyon foglalkozott vele, így Em megmutathatja, hogy mennyit tanult a mestertől ezen a téren. A "So Much Better", vagy a "Brainless" klasszikus horrorfilmeket idéző alapjára például a jó Doktor is büszke lehetne. A klasszikusabb, retro rock hangzást hip-hoposító dalok Rick Rubin befolyását, munkáját tükrözik, de interjúkból kiderül, hogy Em már azelőtt elkezdett ezzel az irányvonallal kísérletezni, hogy ez a szakállas "weirdo" zseni csatlakozott volna hozzá. Én azt mondom, hogy összességében remek munkát végeztek: sokkal inkább a retro, még tényleg zenének hangzó alapokat preferálom, mint a manapság minden műfajba belopakodó elektronikus, dubstep jellegű "zajongást".
A másik dolog, amit gyakrabban csinál, mint például legutóbb a Recovery-n, az a refrén-éneklés. Sosem volt énekes, tudja is a határait, de egy-egy fülbemászó dallamú, játékos kis refrénnel, mindenféle autotune-os torzítás nélkül simán lepipál néhány előadót, aki elvileg (saját meggyőződése szerint főleg) jól énekel. Aztán van egy olyan szám is a "Stronger Than I Was" "személyében", aminek az első kétharmadát énekli, majd a végén rappel, csakúgy, mint anno a The Eminem Show-n a "Hailie's Song"-ban. Ez az egyik legérzelmesebb nóta az albumon - újra a Kimmel való "gyűlölve imádlak" jellegű kapcsolatát veszi itt elő. Mondhatjuk úgy, hogy ez a legközelebbi dolog egy szerelmes számhoz Em-nél. Érdekesség, hogy sokak szerint Kim szemszögéből van írva, legalábbis a nagyobb, éneklős rész. Szerintem pedig bármelyikőjük szemszögéből lehet, és direkt így is van megírva. Sőt, abban sem lehetünk 100%-ig biztosak, hogy egyáltalán róluk szól a dal - fikció is lehet ugyanúgy, ahogy korábbi (Relapse) sorozatgyilkosos fantáziái. De azért mégiscsak valószínű - túl érzelmes hozzá a zenei alap is (ami itt is Em munkája), és a szöveg is - az ilyen pillanatokat általában azoknak tartogatja, akik sokat jelentenek neki, így vagy úgy.
A zeneileg leggyengébb számok javarészt azok, amiket nem Em (és régi kollaborátora, Luis Resto) vagy Rubin "zeneszerzett". A legnagyobb kivétel ez alól a "Legacy". Annak a "Like Toy Soldiers"-éhez hasonló alapja van: "military" dobok, zongora. Maga a szám egy motivációs track; Em annak a krónikáját írta meg, hogy hogy vált állandóan szekált, kívülálló gyerekből valakivé, aki pozitívumnak tartja, hogy más, sőt, az előnyére fordítja, és így sokkal többre viszi, mint akik korábban semmire sem tartották őt. Nagyon jó kis "cut", érzelmes, szép, kemény egyszerre. Érdekesség, hogy az elejétől a végéig egy rímet használ Mr. Mathers. Zseniális, hogy meg tudja tenni, hogy végig egy ilyen technikai bravúrra törekszik, de ez egyáltalán nem megy a koherens szöveg rovására.
Az album tele van nosztalgikus, ironikus visszautalásokkal a 13 évvel ezelőtti The Marshall Mathers LP-re, illetve itt-ott a többi albumára is. Ezek között vannak konkrét bejátszások korábbi zenékből - egy számon belül felbukkan például a "The Real Slim Shady" és az "I'm Back" pár másodperc erejéig -, egész sorok más kontextusban, vagy épp konkrétan megváltoztatva, de felismerhetően, és zeneileg is emlékeket ébreszthet néhány szám, ahogy például az előbb említett "Legacy" tette nálam. De ezek nem dominálnak egy track-ben sem - abszolút nem arról van szó, hogy a régi zenéi sikeréből akar egy újabb várat építeni. Újra elővette a sérelmeit, kétségeit, dühét, cinikus öntudatát, amik régen annyira méllyé tették a zenéjét, és újra működik a dolog.
Viszont valahogy összességében mégis pozitívnak hat az album érzésre, hiába építkezik Marshall arra sok számban, hogy a lelki szemetesládájának használ minket. Slim Shady mindig érzi, ha színre kell lépnie, hogy elmossa a határvonalakat a komolyság és a komédia között.
A helyzet az, hogy senki nincs egy szinten technikailag Eminemmel. A szövegei itt úgy élvezhetőek ki a legjobban, ha közben olvassuk a szöveget egy lyrics-site-on. Elképesztő, hogy hogy jut el egyik rímből a másikba, ahogy csűri csavarja az angol nyelvet, hogy a lehető legjobb hangzású sorokkal álljon elő, ahogy asszociációk láncolatát építi fel - néha egy-egy punchline-nál ébredünk rá, hogy már sorokkal korábban előkészítette nekik a terepet. Akadnak olyan sorok, amik egyszerűen olyan jól hangzanak, ahogy előadja őket, hogy olyan hatást váltanak ki, mint mondjuk mikor egy nagyon jó énekes durván kiereszti a hangját. Egyszerűen érezni, hogy milyen, már-már rögeszmés munka van bennük, hogy így hangozzanak - "költve" vannak, nem szimplán megírva egy, a sor végére erőltetett rímmel. Az előadás szintén ide tartozik: nincs másik rapper, aki ilyen szinten "rásimul" a flow-jával az alapra, legyen az bármilyen stílusú - ezért is van "szerencséje" a korábban emlegetett (szerintem) gyenge zenékkel. Egyszerűen magáévá teszi őket, alárendelt szerepet játszanak az irodalmi akrobatikájának. És az sem utolsó szempont, hogy artikulált, kivehető, amit mond, még az album leggyorsabb részén is, a "Rap God"-ban, amiben van egy rész, ahol 15 másodperc alatt majdnem 100 szón rágja át magát, ami másodpercenként átlag 6,5 szót jelent. És élőben is megy neki, csekkoljátok:
Te jó ég, még egy csomó számot meg sem említettem... Ott az "Asshole", Skylar Grey-jel, amit egyre jobban szeretek, noha elsőre túl... "sűrűnek" éreztem az alapját, ha ezt lehet így értelmezni. A "So Far" viszont instant hit volt nálam. Elképesztően laza szám a maga country-rockos alapjával, Em pedig egyszerre nevettet, és fejezi ki Detroithoz való hűségét. A "Love Game" az egyetlen szám az albumon, ahol rapper konkurenciát engedett rá az alapra Shady, mégpedig az új hot-shot, Kendrick Lamar személyében, aki azok közé tartozik az új arcok között, akit elismerek, mert tényleg tehetséges, de a debütáló (Aftermath-es) albuma, a "good kid, m.A.A.d city" engem közel sem győzött meg úgy, mint a kritikusokat, mégpedig talán leginkább az egysíkú, semmilyen alapok miatt. Itt tökéletes partnere Em-nek - írhatna egy "Mi a titka, hogy ne tűnjünk komplett lúzernek Eminem mellett?" című esszét Lil Wayne számára... Tehát a "Love Game" keretében a hip-hop-hoz fűződő kapcsolatukat részletezik a srácok, fehérmájú csajszi metaforájaként aposztrofálva a rap game-et.
Az albumot záró "Evil Twin"-ben újra keblére öleli Slim Shady-t korábbi "balhéik" után... Na és persze van még itt (a deluxe kiadáson) 5 bónusz szám is: ezekre már tényleg nem térnék ki részletesen, elég annyi, hogy mind jó, és egyáltalán nem érződnek "bónusznak" - valószínűleg alapból "be voltak válogatva" az albumra, csak külön rakták őket, hogy lehessen deluxe változat. A kedvencem talán a "Desperation" közülük.
Szövegeket azért nem idéztem ezúttal, mert egyrészt egész verse-ök alkalmasak lennének rá, másrészt akkor aztán tényleg nem lenne vége sosem ennek a cikknek. :) Szóval inkább javaslom, hogy higgyétek el nekem - Eminem jobb rapper, mint valaha. Tiszta "skill" szempontból meg sem közelíti senki aközül a kb. féltucatnyi közül sem, akiket még szeretek a mai felhozatalból.
A The Marshall Mathers LP 2 egy sikersztori. Visszatérés a csúcsra. Egy középkorú egyedülálló apa portréja, aki képtelen felnőni. Mit képtelen? Eszében sincs.
Mérges. Humoros. Gyűlöl. Szeret. Megbotránkoztat. Meglep. Elérzékenyít. Mintha az összes eddigi albuma pozitívumainak esszenciáját gyúrta volna egybe - egy gyökeresen eltérő stílusú számokat felvonultató, valahogy mégis kohezív egészbe: ez a The Marshall Mathers LP 2.
A szokásos 10-es skálás értékelésem remekül összepasszol azzal, amit a Recovery cikk végén írtam:
9.1
Ezt az albumot oda lehet tenni a polcon a The Marshall Mathers LP és a The Eminem Show mellé. Nem vall szégyent, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy mennyit változott azóta a világ, mennyi mindenen keresztülment Em.
Még egy The Eminem Show 2-t legalább, plíz, mielőtt visszavonulsz! Hm? :)
***
(A cikk eredeti publikációjának dátuma: 2013. 11. 07.)
***
(A cikk eredeti publikációjának dátuma: 2013. 11. 07.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése