Stephen King: Napnyugta Után – Ajánló

Talán itt még nem említettem, hogy a kedvenc íróm Stephen King. Amúgy is kajálok mindent, amit ír, de különösen kedvelem a rövid történeteket tartalmazó gyűjteményeit. Ilyen a Napnyugta Után is.

Nemrég éppen beszéltük Lazával (aki osztja a King írások iránti szenvedélyemet), hogy milyen jó, hogy az öreg (64 éves) az utóbbi években kezdi visszanyerni fénykorának produktivitását, az után, hogy 1999-ben majdnem halálos kimenetelű baleset érte, és az új évezred első éveit még lábadozással töltötte. (A balesetről, és következményeiről elég részletesen ír a 2000-ben megjelent Az Írásról c. kreatív írást oktató jellegű – ezt a jellemzést talán kikérné magának – könyvében.) Ehhez képest most a bibliográfiáját nézegetve azt látom, hogy egyetlen év nem telt el azóta sem, amikor nem adott ki valamit, sőt, inkább az évi két publikáció a jellemző! Valószínűleg az zavart be egy kicsit, hogy valamikor 2001-’02 környékén voltak olyan nyilatkozatai, hogy talán abbahagyja az írást, de legalábbis mindenképp lassabbra veszi a tempót, mert fizikailag nem bírja az írást, fáj minden tagja a gépe előtt ülve, és a szeme sem a régi már. Szerencsére mégiscsak jöttek a könyvek, aztán pedig egy interjúban őszinte örömömre azt olvastam, hogy újra jobban bírja az „ipart” fizikailag, az ihlet pedig kiapadhatatlannak tűnik.

Na de térjünk vissza az írásom alanyára!

Hölgyeim és Uraim:

Sajnos nem saját példány – a helyi könyvtár tulajdonát képezi. Mit sem von ez le azonban az olvasásával töltött kellemes órákból. Az aktuális évezred 2. ilyen gyűjteménye ez Kingtől, a 2002-es Minden Haláli óta. A Mestert felkérték egy antológia szerkesztésére, és miközben több száz novella között válogatott, megjött a kedve, hogy maga is újra hasonlókat írjon; hogy ismét előcsalja magából azt a könnyed, ámde feszes elbeszélői stílust, ami ezekhez szükséges. Ennek eredménye 2008-ban jelent meg, és 14, változó hosszúságú történet szerepel benne. Akad 10 oldalnál rövidebb, és kb. 60 oldalnyi hosszú is. Számomra nem igazán ismerős nevek fordították őket magyarra, de jó munkát végeztek – jó pár angolul olvasott King írással a hátam mögött elmondhatom, hogy „átjön” az eredeti stílus.

Ezúttal nem a borzongató történetek vannak túlsúlyban – bár, hogy kit mi „borzongat”, az szubjektív -, hanem inkább a „szimplán” misztikus történetek, thriller-, vagy akár földhözragadtabb krimi jellegű írások.

(A következő kis kivonatokat igyekszem spoilerek puffogtatása nélkül megfogalmazni, szóval ne ijedjen meg egyetlen rajongó sem, aki még csak tervezi, hogy elolvassa a könyvet!)

Rögtön a (bevezető utáni) nyitó írás (Állomás) egy már-már klisének számító központi téma körül forog, ugyanakkor King elég eredeti „szögből” közelíti meg hozzá, hogy már ne szívesen használjuk rá ezt a szót. Az alapfelállás: egy vonatbaleset után „látjuk” a szereplőinket, éppen egy isten háta mögötti állomáson várnak, hogy megérkezzen a mentesítő vonat. A főszereplő srác menyasszonya számára észrevétlenül lelépett valahová, ő pedig elindul az éjszakában megkeresni.

Aztán ott van Emily története (A mézeskalács lány), aki egy szigetre menekül a roskadozó házasságából, és már-már mániás hobbijává válik a futás. Az egyik futása alkalmával azonban rossz helyen és rossz időben kíváncsiskodik, és veszélybe kerül az élete.

Ott a férfi, aki nem ment be dolgozni a World Trade Center-ben található céghez a katasztrófa napján, és évekkel később a nála rosszabbul járt kollégái személyes tárgyai kezdenek felbukkanni a lakásán. (Amiket hátrahagytak)

A macska története (A pokol macskája), akit - macskarajongóként nehezemre esik úgy írni: amit - bérgyilkossal akar a gazdája eltetetni láb alól. Ez az egyetlen történet, aminek az alakulásával nem voltam teljesen elégedett – szerintem sokkal jobb lett volna, ha amolyan földhözragadtabb, hétköznapibb, ironikus irányt vesz, és úgy tűnt egy-egy apró pillanatig, hogy valóban így lesz, de aztán mégsem. De ez egy fiatalkori munkája King-nek (a Cavalier-ben jelent meg 1977-ben), és akkoriban kezdett horror-íróként befutni, szóval ne hibáztassuk érte, hogy ez a történet is ilyen irányt vesz. :)

A frissen - lezuhant repülőgép okán - megözvegyült feleség, aki alig hisz a fülének, amikor a telefonban a férje hangját hallja. (New York Times-előfizetés akciós áron)

Az üzletember, aki egy felborult mobilvécébe zárva éli át élete legnagyobb próbáját. (Szorult helyzetben) A jó öreg „élve eltemetés” motívumát fokozza visszataszító, undorkeltő elemekkel. Garantált, hogy egyszer-kétszer felforgatja a gyomrunkat – és ahogy a könyv végén található jegyzetekben be is vallja: gyerekes élvezetet lelt benne, és még magát is megbotránkoztatta vele. „Na jó. Egy kicsit.”

És utoljára hagytam a kedvencemet, a kötelező egy nagyon félelmetes írást. (N.) N. felkeres egy pszichológust kényszeres viselkedése (OCD) miatt, ám azt állítja, hogy tudja az okát a különféle kényszerek (minden hülyeség számolása, tárgyak alakzatba rendezése) kialakulásának. Természetesen el is mondja, nagyrészt erről szól a történet. Amolyan Lovecraft-i, túlvilági horrort, az ismeretlentől való félelmet „hozza össze” a kényszeres viselkedéssel. Az ember mindkettővel azonosulni tud. A túlvilági, ismeretlen dolgoktól való félelemmel egyértelműen, utóbbival meg, nos, ahogy a jegyzetben írja King: „bizonyos fokig mindenki OCD-s (ki nem fordult már legalább egyszer vissza, hogy megnézze, tényleg elzárta-e a gázcsapot?)”

Pár történetet nem említettem, de csak azért, hogy ne legyen túlságosan hosszú a cikk, illetve, hogy maradjon egy-két „meglepetés” is, amikről semmit nem tud az Állandó Olvasó, aki esetleg ez után fogja majd a kezébe a Napnyugta Után-t. És a kézbevételét csak javasolni tudom. Rajongóknak nem okozhat csalódást, kezdőknek pedig tökéletes belépő lehet. Tanulság is bőven akad pár történet végén, és el is gondolkodtat némelyik jóval az után is, hogy vége lett.

Annak ellenére, hogy nem lett a kedvenc „novellásom”, én élveztem majd’ minden percét.

***
(A cikk eredeti publikációjának dátuma: 2012. 01. 25.)