Végigtoltam: Mafia II

A 2002-es Mafia: The City of Lost Heaven című játéknak nem kellett sok idő, hogy az egyik örök kedvencemmé nője ki magát, miután 2003-ban sikerült szert tennem életem első komolyabb (a korában aktuális) pc-jére. Már eme játékprogram előtt is kezdtek nagyon érdekelni a főleg a szesztilalom ideje körül játszódó, elsősorban olasz-amerikai maffia családok történetével foglalkozó alkotások, illetve alapvetően maga a korszak. Így rögtön otthon éreztem magam Lost Heaven virtuális városában, ámulattal tapasztalva, hogy a játék a témabeli kedvenc filmjeimmel vetekedő aprólékossággal van "megrendezve".

Oldalakon keresztül tudnám magasztalni, de legyen inkább elég annyi, hogy műalkotásnak tartom, és azóta sem mozdította el nálam a trónjáról semmi a kategóriájában. Semmilyen művészeti, szórakoztatóipari ágban nem szokásom kiemelni egy kedvencet, mert általában nem lenne szívem dönteni több jelölt között. Így hát maximum annyit tudok mondani, hogy a Mafia első része nagyon valószínű, hogy benne lenne a "top 5"-ös listámban, ha egyszer fel kellene állítanom egyet. (Baromi nehéz feladatnak találnám...)

Na de térjünk át a második részre. Mafia II, 2010. Abban az évben még mindig a 2003-ban vett gépemet nyüstöltem, persze már csak régi kedvenceket újrajátszva - újak közül maximum egy pár indie cím volt hajlandó mozogni megfáradt masinámon. Így szomorúan figyeltem a játékot övező hype-ot a megjelenés körüli hónapokban, beletörődve - ahogy annyi más játék esetében, amikről tudtam, hogy pont nekem valóak lennének, mint például a Bioware címei -, hogy én bizony ebből a körből kimaradok, talán majd valamikor a jövőben esetleg be tudom pótolni. Barátaimnak hála ez tavaly októbertől kezdődően így is lett (lásd: előző poszt), és természetesen az első bepótolandók közt ugrottam neki a Mafia II-nek.

Első körben nyilvánvalóan lenyűgözött a grafika. Vegyétek figyelembe, hogy az előző gépemen gyakorlatilag semmilyen "AAA" kategóriás játékot nem tudtam játszani, ami 2007-tel kezdődően jött ki, így - képeket, videókat leszámítva, tehát tapasztalás útján - megmaradtam a 2005-'06-os szintű grafikánál. Nyilván 2010 óta is jöttek ki szebb játékok (játszottam is egy-kettőt), de azért szerintem még ma sem kell szégyenkeznie a Mafia II-nek sem ilyen téren. Főleg, hogy azért ahogy haladunk a fotórealizmus irányába, egyre lassul a grafikai fejlődés. Azt hiszem minden tapasztalt gamer egyetérthet, ha azt állítom, hogy sokkal kevesebbet haladt előre a grafika 2010 óta, mint mondjuk 2005-től '10-ig.

Az első fejezet (lehetett volna prológus is, de mindegy) szokatlan volt, hiszen katonaként nyomultunk a háborúban a főszereplővel, Vito Scalettával egy szicíliai, fasiszta elnyomás alatt tengődő városkában. Noha elsőre furcsa volt, hogy nem érzem, hogy egy Mafia játékban "vagyok", utólag azt mondom, hogy tulajdonképpen ez egy ötletes tutorial pálya volt, ahol az irányítás csínját-bínját kitapasztalhattuk, valamint kaptunk némi képet Vito "háborús hős" múltjáról, ami gyakran szóba kerül a "fő" játék során.

Aztán, ahogy megérkeztünk a játék helyszínéül szolgáló Empire Bay nevű fiktív keleti parti (USA, természetesen) városba, beütött a nagybetűs hangulat. Főhősünk gyerekkori barátja, Joe Barbaro fuvaroz minket be a városba a vasútállomásról, mi pedig az egérrel nézelődve elkezdhetjük ismerkedésünket a játék gyönyörű világával. Közben a két karakter folyamatosan beszél az autóban, rájuk sem árt azért odafigyelni... Természetesen rövid úton egy kocsmában kötnek ki, viszont Vito azért nem akar rögtön lerészegedni, úgyhogy hamar elindul haza az anyjához és (lány)testvéréhez. Az olasz-amerikaiak szegénynegyedét taxival közelítjük meg, de a hátralévő utat gyalog. Szakad a hó, szól Dean Martin-tól a "Let it snow", és amíg megtesszük a maradék kis utat szűk utcákon, sikátorokon keresztül, számtalan kis scriptelt jelenet teremti meg az élő és lélegző helyszín hangulatát. Egy öreg néni megismeri Vitót, és megállítja beszélgetni (rajtunk múlik, hogy végighallgatjuk-e), többen is köszönnek neki, tesznek valamilyen megjegyzést, egy-egy lakásból kihallatszik az olaszokra sztereotipikusan jellemző "csörömpölős" veszekedés, máshol kidobálnak ezt-azt egy 2. emeleti ablakból, szóval lépten-nyomon történik valami, és ez lenyűgöző, még ha nagyrészt egyértelműen "előre megrendezett" is. Másnap, mialatt Joe barátunk lakásához sétálunk át, folytatódik a tendencia - a forgalom teszi a dolgát, valaki az újságos stand mellett olvas, egy járókelő elcsúszik a jeges járdán (ezek nem teljesen scripteltek - egész gyakran előfordul véletlenszerű gyalogosokkal), egy ház mellett egy házaspár vitája fajul egyre inkább el lerobbant autójuk mellett. Ez utóbbival mit sem törődve folytathatjuk utunkat, vagy akár végig is nézhetjük/hallgathatjuk a dolgot, aminek a végén a hölgy egyedül marad az autóval, mi pedig úriemberként vethetünk egy pillantást a motorháztető alá, természetesen három másodperc alatt rendbe téve a járművet. :)

Az ehhez hasonló hangulati elemek aztán szépen lassan egyre inkább megfogyatkoznak, de autókkal róva az utakat, (általában) a céljainkra összpontosítva annyira nem annyira feltűnő a dolog. Nehéz is lett volna az egész várost, a történet minden újabb napján megtölteni ilyenekkel. Az első benyomást viszont nagyon megdobják, beszippant Empire Bay...

A történet megint nagyon kidolgozott - baromi igényesen és minden apró részletre ügyelve van tálalva a küldetések közben és az átvezetők alatt. Gyakorlatilag profi rendezésről beszélhetünk, mint egy film - és az első játék - esetében. Az elődhöz hasonlóan az alaptörténet itt sem egy túlbonyolított dolog - hősünk valamilyen külső körülmény (itt épp az, hogy Vito néhai édesapja egy csinos kis kétezer dolláros tartozást hagyott a családra) hatására beépül a szervezett bűnözés világába, aztán eleinte minden "hawaii", de aztán fokozódik a dráma, szorulnak a hurkok. A történetvezetés apró nüanszai, a dialógusok, küldetések alatti és közti apró kis extra történések, amik igazán megadják a Mafia féle történet ízét. Ezekre szükség is van, mert amúgy a fő történetvonal íve elég lapos lett az elsőhöz képest. Vito szerepében nem éreztem, hogy haladnánk felfelé a ranglétrán, maximum anyagilag, és nem volt meg az a "tartozom valahová" érzés sem, mint Tommy Angelo "bőrében" a Salieri családba "bedolgozva magam". Míg ott volt egy szép íve a történetnek - még akkor is, ha megjósolható volt a "görbülése", ha az ember jártas a témában -, itt inkább egy lapos vonal sajnos, még akkor is, ha az a vonal legalább vastag. Kicsit talán túlságosan is: nekem személy szerint néha nehéz volt követnem az egyes karakterek, szervezetek közti viszonyokat. Gyakran nem voltam biztos benne egy már sokszor elhangzott nevet hallva, hogy kiről is van szó, melyik oldalon van, illetve mi melyik oldalon vagyunk... Még el is fogadnám, hogy bennem van a hiba ezen a téren, de az első játékban érdekes módon semmi ilyen problémám nem volt: teljesen tisztában voltam a Salieri család felépítésével, hogy ki milyen szerepet tölt be a Dontól kezdve a bárpultos Luigi-ig, és mindig tudtam, hogy ki az ellenség.

Összefoglalva tehát a történetről az a véleményem, hogy részletesen megírt, profi munka, viszont nincs íve, és hiányzik belőle az érzelem. Talán azt mondhatom, hogy ez realisztikusabb, viszont egy játékban egyértelműen élvezetesebb megtapasztalni az romanticizált verziót, amit az első rész is alkalmazott.

A játékmenetről gyakorlatilag ugyanez a kép alakult ki bennem: összességében pozitív, de itt-ott kicsit "lapos". Egy-két lopakodós részt, és egy pár börtönben eltöltött évet bemutató intermezzót leszámítva a legtöbb fejezet központi eleme egy nagy lövöldözés - ami egyébként nem baj, mert ez nagyon élvezetes lett a játékban, de nincsenek olyan emlékezetes kitérők, mint például az első részből a hajós pálya, a verseny (az azt megelőző résszel, amikor éjszaka a "kihalt" városban táncoltattuk meg az egyik versenyautót), vagy amikor az egyik küldetésünkről menekülve egy templomban kötünk ki, ahol épp egy olyan figura gyászmiséje zajlik, akit mi tettünk el láb alól, és persze a "gyászoló" gengszterek felismernek minket...

Visszatérve a lövöldözésre: kapott a játék egy fedezékrendszert, mint kb. tízből nyolc műfajtól függetlenül - itt most csak félig vagyok komoly - a Gears of War óta. Kényelmesen és precízen működik, és a shootout-ok helyszínei is jól vannak megtervezve hozzá, hogy folyamatosan, fedezékről-fedezékre haladva tudjuk osztogatni a fejlövéseket, vagy épp sorozatokat. Közben a falakból, kőoszlopokból darabok fordulnak ki a golyók nyomán, amik úgy általában is hatással vannak ilyen-olyan tárgyakra. Feltételezem, hogy ezek gyakorisága függ a PhysX beállítás mértékétől: nálam medium-ra volt állítva, és így is kellemesen John Woo-sak voltak a lövöldözések.

A nagyobb probléma az, hogy mikor egy-egy küldetés után kapunk némi szabadidőt, és oda megyünk a városban, ahová akarunk... tulajdonképp ennyiben ki is merül szinte a lehetőségeink "tárháza". Ugyan élvezetes az autókázás is "simulation" beállítással (máshogy nem is próbáltam), de céltalanul azért nem annyira, főleg, hogy a missziók keretében is sokat autózunk az egyes "állomások" között. A térkép ugyan meg van töltve mindenféle ikonnal, ami azt a látszatot keltheti, hogy van bőven tennivaló Empire Bay utcáin, de ez közel sincs így. Benzinkutakon megtankolhatjuk aktuális autónkat, de ez szinte egy felesleges funkció - 100-ból 99 esetben nem használunk olyan hosszan egy autót, hogy kiürüljön a tank... Kajáldákban ehetünk-ihatunk, visszatöltve az esetlegesen lecsökkent életerőnket, de ezt az aktuális lakásunkban is megtehetjük. Ruházati boltokban különféle stílusos hacukákat vehetünk Vitónak, de ez is csak addig érdekes, amíg meg nem veszünk minden nekünk tetsző darabot (én vettem kb. 3-4 féle öltözetet, különféle évszakokra/időre; a színüket pedig variálhatjuk bármikor ingyen és bérmentve), mert onnantól kedvünkre választhatunk a lakásunkon. Fegyvert vehetünk még itt-ott, valamint vannak a műhelyek, ahová bevihetjük autóinkat javítani, átfesteni, tuningolni, rendszámot cserélni - mondanom sem kell, de azért mondom, hogy ezek a lehetőségek közrejátszanak a rendőrséggel való hajszáinkban is - addig nem mehetünk be egy műhelybe, amíg a sarkunkban vannak, de ha sikerült leráznunk őket, akkor viszont egyenesen ajánlott, mert az autón "rajta marad" a körözés (Most Wanted az 50-es években...). Persze meg is szabadulhatunk tőle, ha amúgy is lopott volt, és nem is túl szimpatikus darab. Na ez viszont jó pont volt nálam, hogy akadt egy pár verda, ami eléggé a szívemhez nőtt, miután sok pénzt ráköltve szépen feltuningoltam. Egyszer szívtam is egy nagyot, mikor egy hosszú nap végén már csak annyi dolgom volt, hogy takarítsak el egy hullát, ami épp a csomagtartóban... foglalta a helyet. Miközben szépen, kényelmesen, a limitert bekapcsolva - ilyen helyzetben nem hiányzik, hogy gyorshajtás miatt szegődjön a nyomomba a rendőrség - haladtam abba az irányba, amit jelölt a minimap, megfogant bennem az ötlet, hogy ezt a kocsit megtartom, tetszik nekem. Útba ejtettem egy műhelyt, és feltuningoltattam  a lehető legjobban a gépet, szép fekete alapon lángnyelves festéssel megkoronázva. (A szerelő gondolom némi pluszpénz ellenében "nem bánta" a hullát a csomagtartóban. :D) Aztán, ahogy kezdtem felismerni, hogy a szeméttelepre (ööö, inkább talán "roncslerakat") vezet a "gps", jött a felismerés is - a forgatókönyv szerint úgy szabadulunk meg a hullától, hogy palacsintává lapítjuk körülötte az autót. Ó, hogy az a...! Oda 2000+ $. Ne járjatok így!

Na de elkalandoztam - vissza a térképre. A legfájóbb hiányosság azt hiszem az opcionális missziók teljes hiánya, főleg annak fényében, hogy akadnak a néhai betervezettségükre utaló jelek. Például ott van a dokk "kiskirálya", akinél a történet elején kunyerál Vito munkát édesanyja nyomására. Ugyan hamar kikerül a történet fő sodrából, de az egész játék alatt be van jelölve a térképen, meglátogatható, és ha beszélünk vele, valami olyasmit mond, hogy "bocsi, de most nincs számodra munkám". Ugyanez a helyzet a junkyard tulajdonosával, akihez autókat vihetünk bezúzni pénzért. Eleinte minden nap végén vettem a fáradtságot, és meglátogattam őket, hogy aztán ugyanazzal a szöveggel lerázzanak, aztán pedig csalódottan felhagytam a próbálkozással. Az elsőben az autószerelő fickó volt ilyen karakter, de hozzá valóban volt értelme menni a főküldetések után.

Az acsívment-vadászok számára tele van "szemetelve" a térkép gyűjthető dolgokkal - persze nem feltűnőek, közel sem, nem így kell érteni -, de számomra nem vonzó ez a játékstílus, hogy ilyen mű, történetidegen dolgokon görcsöljek, csak hogy a neten lássák az emberek, hogy én ezt bizony "kiszázszázalékoztam".

A játék audio részlege nagyon erős. Kifogásolhatatlanok a hangeffektek - a környezeti hangok, az autók, a forgalom zajai, a fegyverropogás. A rádióadásokban a kor válogatott klasszikusai hallhatóak az akkoriban népszerű műfajokban - swing, jazz, blues, az épp virágzásnak indult rock'n'roll, r'n'b, soul... Kellemes meglepetésként érheti az egyszeri rajongót, hogy néha az első rész "rádiós" zenéi is felcsendülnek az Empire Classic adón. A játékhoz "komponált" zene is igényes, és megkapó. Noha nem ragadt meg a fejemben annyi téma belőle, mint az elsőből, de ez talán csak azért van, mert míg azt jó párszor végigjátszottam már, ezt még csak egyszer (és ezt tuti, hogy nem fogom annyiszor). Ami egyenesen tökéletes, az viszont a játék szinkronja. Baromira el van találva mindenkinek a hangja, senki sem irritáló (esetleg csak ha az a dolga), egyetlen színész sem az utcáról - vagy a fejlesztők közül - van összeszedve. Mindenki profi, és érezhetően senki sem vette félvállról a szerepét, és még az akcentusok is jól hangzanak. Hollywoodi minőség tényleg, és ez is sokat tud menteni a történet közömbösségén... A kedvencem Joe, aki rengetegszer a comic relief forrása, szóval lehet nevetni rajta bőven, néha pedig drámát szolgáltat. Sosem untam meg, ahogy oltogatja az ellent a tűzharcokban, vagy ahogy Vitóval ugratják egymást gyakorta...

Imádni akartam ezt a játékot. Talán néha, egy-egy jobb pillanatában imádtam is, de utólag, összességében nem tudom ezt mondani. Pedig technikailag szinte minden megvan benne, ami az elsőben. Mióta végigjátszottam, eltelt kb. két hónap, volt időm tehát érlelgetni magamban a kérdéskört, és arra jutottam, hogy a sztorin "bukik el" a Mafia II nálam. Persze nem összességében, csak az elődhöz képest. És hozzá kell tenni, hogy vannak kisebb momentumok, ahol elkap ugyanaz a "fíling", főleg humoros részeknél - ilyenkor érződik, hogy ugyanaz a csapat alkotta ezt is. Viszont a fő vonal nem "ránt be" úgy. A főszereplő kevésbé szimpatikus, nem igazán jut előre, nem tartozik sehová, lojalitása is max a legjobb barátja, Joe felé van, de ez (talán) "alap". Őt leszámítva egyik karakter sem szerepel eleget, hogy igazán megszeressük, vagy megutáljuk. Arról nem is beszélve, hogy a vége felé folyamatosan és sajnos hiába vártam, hogy felpörögjenek a dolgok, emelkedjen a vérnyomás. A nehézség fokozódott kicsit, de a dráma, a tétek nem. Az utolsó nagy shootout után csak lestem értetlenül a záró jeleneteket, hogy: "- Ennyi? Ez a vége??"

A játék egy pontján volt egy montázs jelenet - egy cutscene-ben mutatták be, hogy miféle maffia melókat végeztek Vito, Joe, és a harmadik legtöbbet szereplő karakter, Henry, miután mindhárman bekerültek az egyik család kötelékébe. Nos, én azt a részt szerettem volna játszani! Ahogy "bedolgozza magát" a srác, erősödnek a baráti kötelékei, meggazdagszik. Tudom, tudom, ilyet láttunk, olvastunk, játszottunk ezerszer. Mégis - nekem csalódás, ha egy Mafia című játékban sosem érzem azt a "valahová tartozást", szinte "családi" köteléket, ami jellemző a témát romanticizáló alkotásokban - és feltételezem, hogy azért valamennyi valóságalapja csak van ezeknek...

Ahogy említettem az elején, olyan komolyabb, realisztikusabb jellege van a sztorinak, de nekem ez egész egyszerűen nem jön be annyira, mint az idealizált, érzelmeket generáló változat.

DE.

Mindennek ellenére azért a negatív csalódástól is távol áll a game. Csupán az első rész nagyon, de nagyon magasan hagyta a lécet. A műfajban azóta így is ez volt a legközelebb hozzá, hogy megugorja. Nem túl közel, de még mindig a legközelebb. Szóval az első rész, illetve a műfaj rajongóinak mindenképp ajánlott a végigjátszása!