Az AMC The Terror című sorozata egy olyan show volt a premierje előtt, ami számomra egyfajta "instant hit" kategóriába került, amint elkezdtem találkozni a lassan csepergő információkkal róla. Ridley Scott az executive producerek között, neves színészek, havas, fagyos atmoszféra, elszigeteltség - The Thing, valaki? (egyik, vagy talán a kedvenc horrorom evör) -, kosztümös dráma, természetfelettinek tűnő horror elemek. "Kussoljatok, és fogjátok a pénzem!"
Nemrég találtam rá erre a sorozatra. Igazából már láttam cikkeket, ezt-azt róla régóta, és fel is keltette az érdeklődésemet, de csak a közelmúltban jutottam el oda, hogy belevessem magam.
Az Into The Badlands egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, ahol az emberek egyfajta feudális rendszerben élik az életüket. A "Badlands" nevű vidék birtokait, termőföldjeit, nyersanyagait bárók uralják, akiknek a személyes hadserege ill. testőrsége az ún. clipperekből áll. Főhősünk, a Daniel Wu által alakított Sunny a legjobb ilyen clipper - már betelt a háta az ötösével tetovált rovátkákkal, amik az általa megölt emberek számát hivatottak nyomon követni.
Számomra legalábbis mindenképpen. Videojáték kategóriában talán évek óta...
Egy pszichózissal küzdő pikt (a mai Skócia észak-keleti területein a késői vaskorban, ill. korai középkorban élt kelta eredetű törzs) harcos lány a főszereplője, akit egy személyes küldetés hajt, hogy megmentse halott szerelme lelkét, és ezért a poklot is hajlandó megjárni.
Nem szeretném Ádámtól és Évától kezdeni a Netflix Marvel univerzumos sorozatainak bemutatását intro gyanánt, úgyhogy lényegre törő leszek: láttam és szerettem a Daredevil első és második szezonját. A Jessica Jones-t szintén. Luke Cage-ből csak pár részt láttam, és noha elég magas minőségűnek tartottam azokat is, az ő történetét eluntam, és azóta (egy bő éve) sem folytattam. Mi is volt még? Áh, az Iron Fist, amibe bele sem fogtam látván az univerzálisan pocsék értékeléseket, a Defenders-re pedig valahogy nem sikerült rá-hype-olódnom (bocsánat), és hát azt se dicsérték éppen agyon... Meg amúgy is úgy voltam bele, hogy majd ha nagyon unatkozom, akkor bepótolom a kimaradt dolgokat, mielőtt abba belevágok. A Punisher viszont... Nos, személy szerint toronymagasan a kedvencem volt az ő történetszála a Daredevil 2-ben (értsd: második szezon), így nagyon vártam, hogy saját sorozatot kapjon ő is, és mivel sokan vélekedtek hozzám hasonlóan, így nem is volt semmi akadálya a dolognak.
Eminem marketinggépezete teljes gázra kapcsolt az új albuma, a Revival közeledő megjelenése kapcsán (erre a hétvégére jósolják sok felé, de nincs megerősítve). Pénteken meg is jelent az első single, Beyoncé vendégszereplésével. Kettejüknek ez az első közös száma egyébként.
A lírai, egyszerű zongora alapról Rick Rubin gondoskodott, míg a refrént Skylar Grey írta, Beyoncé pedig kellemesen elénekelte.
Eminem ezúttal sokkal inkább emberi mivoltát helyezi előtérbe - ez nem a nagyotmondás ideje. Ez egy introspektív ballada, amiben (nagy vonalakban) arról rappel, hogy folyamatosan kétségek gyötrik, hogy nem tudja megugorni a saját maga által magasra tett lécet, és hogy bármit is tesz le az asztalra, az sokaknak nem lesz megfelelő.
Én a helyében sz*rnék erre, és örülnék, hogy még mindig rengeteg Stan van a világon, akik inni fogják az összes szavát, mint pl. én is. :)
Nagyon átérzett, érzelmes az előadás, hallani Marshall hangján is. Kicsit fura, hogy az alapban nincs dob, vagy bármilyen "keményebb" ritmus, így a flow majdnem olyan, mintha acapellában nyomná, de valahogy mégis összeáll. Először fura volt, nem számítottam ilyesmire első single-ként, de a végére megszerettem.
Azért a végéből ítélve ez egy eléggé vad számba fog átmenni az albumon, ahol visszatér az önbizalom minden bizonnyal... BITCH, I WROTE STAN! :)
Update: Bónuszként itt a szám élőben (Skylar Grey-jel) előadott változata a hétvégén lezajlott MTV EMA díjátadóról, ahol Em díjat is nyert hip-hop kategóriában, saját meglepetésére is, hiszen az album még nincs is kint. Whatever, ha Em jelen van, akkor ő a legjobb. :)
Ahogy az első epizód kapcsán írtam, a Deck Nine csapata tökéletes munkát végzett a Life is Strange "érzés" adaptálásában. Nincs ez másképp a Before The Storm második epizódjában sem.
Nem mondok azzal újat itt a Safe House-on, hogy a Life Is Strange egy hatalmas kedvencem, hiszen írtam is róla. Amikor bejelentették a nyáron, hogy kap egy előzményt, de másik fejlesztőtől – míg a DONTNOD a folytatáson dolgozik -, kicsit nem tudtam, hogy hova tegyem a dolgot.
Hát, gyerekek... Karácsony második napjára sikerült lefixálnom a film "megmozizását", és majdnem úgy vártam rá, mint egy gyerek. Nagy nehezen eljött a nap, 17 óra, 7-es terem, 7-es sor, nagyjából középen. Feliratos verzió. James Earl Jones, skacok!
Elolvastam rengeteg - spoilermentes - kritikát, véleményt, cikket a filmről az előtte eltelt héten. Tanúja voltam a "'77 óta a legjobb Star Wars film" féle hiperboláknak. És hiába a hatvan-valahanyas metascore, mégis egyöntetűnek tűnt a vélemény, miszerint nagyon jó, és határozottan jobb, mint a The Force Awakens volt. Minden forrásból, amiben/akiben megbízom, csak megerősítést kaptam.
A kiszámíthatatlan rendszerességgel érkező Film-miX "rovatban" rövidebb filmajánlókat fogok csokorba szedni, természetesen olyan filmekről, amiket láttam, és tetszettek annyira, hogy ajánlani tudjam őket, de valamilyen oknál fogva nincs motivációm "rendes" kritikát írni róluk. Pár sorban próbálom összefoglalni, hogy miféle filmre számíthat, aki kedvet kap egy-egy alkotás megnézéséhez.
Te mit tennél, ha egy koporsónál éppen csak nagyobb faládában, feltételezhetően a föld alatt térnél magadhoz?
Na jó, könnyítsünk a helyzeten:
Te mit tennél, ha egy koporsónál éppen csak nagyobb faládában, feltételezhetően a föld alatt térnél magadhoz, és lenne nálad egy mobiltelefon, amin csodák csodájára még térerő is van, mivel valószínűleg nem túl mélyen vagy eltemetve?
A Great Free Games egy önálló rovat lett volna a régi site-on, ha tovább jutott volna egyetlen cikknél. Na, majd itt! :) A lényege röviden: ingyen elérhető játékot ajánlok, ami nekem tetszett, szórakoztató volt, ezért úgy gondolom, hogy másnak is az lehet. Röviden-tömören felvázolom az alany jellemzőit, képességeit, egy-két screenshot kíséretében.
Az első alany pedig a the white chamber (direkt kis kezdőbetűk – „hivatalosan” is így írják) nevű point-and-click sci-fi horror kaland, ami a WinterMute Engine-t használja. Elég ritka a hasonló műfajú játék, én pedig szeretem az ilyeneket, így le is csaptam rá hamar, amint felfedeztem egy Gamestar DVD-n, ha jól emlékszem még 2009-ben. Az elkövető a Studio Trophis, ami három sheffieldi egyetemistából állt, és sajnos pont 2009-ben fel is oszlottak, követve az egyéni életcéljaikat. Eredetileg egyikük egyetemi projektjeként indult a játék, de aztán túlnőtt ezen, és 2005-ben, amikor kész lett, letölthetővé tették az oldalukon.
Gondolkodtam rajta, hogy kritikát írok róla, de megtették már annyian... És amúgy sem kritizálnám nagyon.
Érdekes egy film a Drive. Azért írok róla ajánlót, mert tetszett. (Észrevehettétek, hogy általában olyan dolgokról írok, amik tetszenek. :D) Igazán. Viszont, valahogy nem kívánkoznak ki belőlem olyan "elszállt" jelzők, amiket mindenfelé durrogtatnak róla a túlnyomó többségben lévő pozitív kritikák – mint pl.: varázslatos, csoda, stb. Nem, szerintem nem volt benne semmi varázslat. Csak profizmus, mérhetetlen hozzáértés, törődés, művészi érzék a rendező, a színészek, és úgy általában a készítők részéről.
Nemrégiben olvastam egy jó kis sci-fi könyvet - gondoltam írok róla pár sort, mert megérdemli.
Robert J. Sawyer napjaink egyik elismert sci-fi írója - eddigi 20 kiadott regényt felölelő karriere alatt több, mint 40 díjat kapott, köztük a műfaj nevesebbjeit is, mint például a Nebula-díj, vagy a Hugo-díj. Az előbbit konkrétan eme írás tárgyával, a Lélekhullámmal (The Terminal Experiment) zsebelte be 1995-ben.
Már hosszú ideje akartam írni erről a filmről. Az egyik oka, hogy nem történt meg korábban, hogy úgy éreztem látnom kell még egyszer, mielőtt írnék róla, aztán meg a dizájn-váltással való munkák akadályoztak meg benne...
De immár semmi akadálya, hogy bepötyögjem eme... Kritikát? Nem, nem nagyon szeretném kritizálni. Inkább ajánlót. :)
Úgy kezdem, ahogy általában a (pozitív hangvételű) kritikák zárulnak:
A Sennát látni kell. Főleg akkor, ha valaki a rajongója a legendás pilótának, de legalább a Forma 1-nek. Nem véletlenül kapott közönségdíjat több különböző filmfesztiválon, többek közt a Sundance-en.
