Egy igazi gyöngyszemre leltem. Tudom, és fogom is ajánlani ezt a remekművet nem csak a hip-hop, de úgy általában az igényes zene kedvelőinek, sőt, azoknak is, akik „lenézik” a műfajt, esetleg zenének sem tartják a rap számokat.
De ne szaladjunk ennyire előre!
Bevallom őszintén, ez az első The Roots album, amit meghallgatok. (szerk.: 2011) Hip-hop rajongói létem ellenére valahogy a „radarom alatt" maradt ezidáig ez a banda. Tudtam, hogy más stílusú zenéket „gyártanak", mint amiket tinédzser koromban, illetve a húszas éveim kezdetén megszerettem, és máig szeretek; talán attól féltem, azt gondoltam a zenéjük igencsak elenyésző ismeretének birtokában, hogy ez nekem túl „alternatív". Hát, kiderült, hogy pont ez a nekem való, így, felnőtt fejjel.
Az isten szerelmére, ezek hangszereken játszanak! Ez manapság, különösen a hip-hop műfajon belül, igencsak értékelendő. Egészen konkrétan egy MC van a csapatban, a többi zenész. Na de elég az „ismerkedésem a The Roots-szal" című epizódból, nehogy a bandát bemutató hosszas taglalásom elriassza azokat az esetleges olvasókat, akik amúgy is tudnak mindent róluk...
Szóval. A hónap elején jelent meg a zenekar 13. albuma, és egyben első koncepcióalbuma, Undun címmel. Egy Redford Stephens nevű kitalált figuráról szól; az élet nehézségeiből a bűnözésbe meneküléséről. Oké, ezt már ezerszer ellőtte a „rap scene", de ilyen formában még nem. Ez a srác nem az a tipikus, primitív, agresszív „utcai zsoldos" - ahogyan ezt a banda dobos-DJ-je is elmondta:
Redford egy egészen filozofikus alkat. Annyira, hogy a dalszövegek megértéséhez, főleg a teljes album szintjén bizony komoly elemezgetés szükséges, és sok ponton többféleképpen is interpretálhatóak a hallottak – mind zeneileg, mind szövegileg. Kezdjük azzal, hogy visszafelé halad a narratíva, annyira, hogy az album a Redford (korai) halálát szimbolizáló sípolással kezdődik. Ezután szépen elkezdi kielemezgetni, hogy hogyan jutott idáig, hol, és hogyan alakíthatta volna másként az életét, illetve egyáltalán alakíthatta-e volna, vagy ami történt, sorsszerű volt...
Most gondolkodom rajta, hogy belemenjek-e az album számainak egyenkénti elemzésébe, de azt hiszem nem fogok. Túl friss élmény még nekem is ahhoz, hogy bátran leírjam a saját „fordításomat" a számok jelentéséről, másrészt elég szabad teret is ad az értelmezésnek - többféleképpen interpretálhatóak úgy a szövegek, mint a zenék. Igen, sokszor a zene maga is „meséli" a történetet.
Zeneileg zseniális az anyag. Nemcsak a hip-hopon belül. Sőt, őszintén szólva abból egy kicsit ki is lóg, pozitív értelemben. A legtöbb számban jelen vannak a hip-hop zene alapját képező (ám manapság előszeretettel mellőzött) nyers dobok, ám erre még nagyon sok, különféle hangszerrel épülnek kellemes melódiák. Van itt zongora/szintetizátor, elektromos gitár, basszusgitár, cselló, tuba (!), hegedű (!), és ki tudja még mi. A Sleep című szám elején például valami olyan 'instrument' hallható, aminek olyasmi hangja van, mintha fakockákkal tapsolnának. Ez így talán furcsán hangzik leírva, de kellemes. Egyébként a 14 számos albumról 5 szám színtiszta zene, egyáltalán nincs szövege.
Szövegileg szintén kiemelkedő. Az emcee, Black Thought minden egyes verse-ében Redfordot „alakítja", és a szövege, stílusa (a minden rap album kritikámnál emlegetett „flow") tökéletesen illeszkedik a zenei alapokra. Elvileg a vendégelőadók is a „főszereplő" bőrébe bújnak, viszont nekem ezzel kapcsolatban 1-1 elszórt verse kilóg a sorból, és átmegy egy kicsit amolyan standard „gangsta' rap" klisébe. De ilyen tényleg csak egyszer-kétszer van. A legtöbbet visszatérő „guest" egy bizonyos Dice Raw, akinek megmondom őszintén, sosem hallottam korábban a nevét, de a wikipedia szerint régi The Roots kollaboráns. Rögtön az is a véleményem, hogy elég jó rapper, sőt, énekesnek is tűrhető. Aztán 2 számban hallható egy bizonyos Greg Porn (fogalmam sincs, hogy ez a becsületes neve-e :D), aki szintén elég korrekt, bár az egyik számban engem idegesített egy kicsit, hogy minden sor előtt hallani lehetett, ahogy mély levegőt vesz. Aztán van még itt Phonte, Big K.R.I.T., Bilal, Just Blaze... A teljesség igénye nélkül. Az egyik kedvenc számom, az I Remember refrénjét egy nő énekli (akinek a nevét nem tudom kideríteni), és sokáig gondolkodtam rajta, hogy az ő jelenlétét negatívumként említsem-e meg. Ugyanis azért picit furcsán hat, és kizökkenthet a sztoriból egy nő egy olyan concept albumon, amin minden egyes előadó, úgy a verse-ökben, mint a refrénekben, Redford Stephens gondolatait narrálja. Viszont, annyira jó a szám, és kellemes a refrén (a hölgy hangjával semmi probléma), hogy végül is már szeretem annyira, hogy sajnálnám, ha nem lenne rajta. :)
Ha már a refréneknél tartunk: igen jók lettek, pedig manapság ez is egy gyenge pontja a hip-hopnak. Itt is akad kísérletezgetés, például a One Time című szám refrénjében hallható úriember éneklése úgy hangzik, mintha egy hosszú, üres folyosó végéről jönne, ám ez egyáltalán nem rontja le az élményt, sőt, érdekesebb lesz tőle. Egyébként ez a szám volt az az első végighallgatásomkor, aminél azt gondoltam, hogy az album nem csak egy érdekes koncepció lesz, amit a művészi értéke miatt majd egyben meghallgatok ritkán, hanem lesznek olyan számok is, amik az alaptéma ellenére jó kis „bólogatós" rap zenék, amiket „csak úgy" be lehet rakni, és be is fogok sokszor. Viszont azért egységként áll össze igazi élménnyé az anyag – első pár alkalommal mindenképp egyben, elejétől a végéig érdemes végighallgatni.
Az album lezárása, az utolsó négy, instrumentális szám egyszerűen gyönyörű, drámai befejezés! Fogtak egy számot egy bizonyos Sufjan Stevens-től, a Redford címűt (innen a főhős neve), amit nagyon szerettek, és egy négy „lépcsős" kis zenei történetet alkottak belőle, ami összefoglalja az egész albumot. Az első ezek közül konkrétan a Sufjan Stevens által játszott zongoramű. A másik háromban pedig különféle irányokba csűri-csavarja az együttes ugyanazt a dallamot, más hangszerek belépésével. Hihetetlen, hogy ez a négy szám, teljesen szövegmentesen milyen komoly gondolatokat „provokál" az ember agyában! Ezt tényleg mindenkinek jó lenne hallani! Én arra a koncepcióra hajlok, hogy az alapverzió után az egyik a felfelé vezető utat (mennyország), a másik a lefelé vezetőt (pokol) szimbolizálja, az utolsó pedig azt, hogy Redford végre megtalálta a lelki békéjét, amit egész rövid, tragikus élete során keresett, és elfogadja, akármelyik utat is kell megtennie, és így egy kicsit a hallgatóra van bízva a történet vége is. Gyönyörű.
Azt hiszem nem is nagyon szaporítom tovább a szót; ezt az albumot mindenkinek ajánlom! Ahogy az elején írtam, azoknak is, akik alapvetően nem hallgatnak rap-et, hip-hopot. Készített a The Roots egy kis rövidfilmet is az albumhoz, amiben kaphattok egy kis ízelítőt jó pár számból, valamint támpontokat nyújt az értelmezéshez is, de persze ahogy az lenni szokott, új kérdéseket is felvet. Ha valakinek felkeltettem az érdeklődését, nyugodtan „kóstoljon bele" először:
Gondolkodtam rajta, hogy írok egy pár idézetet így „ömlesztve" a végére, de az egész album – legalábbis a szöveget tartalmazó számok :D – egy komplett idézettárház számomra. Úgyhogy inkább tessék lyrics-szel együtt hallgatni – ehhez tudom ajánlani a Rap Genius-t, ahol az egész album szövegei megtalálhatóak, elmagyarázva. (Azért a történetet magunknak kell összerakni nagyrészt...)
Így hát nem maradt más, mint az értékelés, ami olyan rohadtul magas lesz, mint amire talán számítottál is, Kedves Olvasó, ha ezt végigolvastad (azt hiszem nem lógnék ki nagyon a Metacritic-en összegyűjtött kritikák közül sem :)):
9.5/10
"Life is only a moment in time and it passed by."
***
A cikk eredeti publikációjának dátuma: 2011. 12. 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése