The Thing - Kritika

Nemrégiben volt alkalmam megnézni a legendás John Carpenter -féle The Thing (A dolog) jelenleg (szerk.: 2011!) a mozikban futó előzményét, a The Thing-et. (Divat manapság ez az „alcím-mentesség”...)

Régóta vártam, és figyeltem a projektet, lévén hogy a '82-es változat nagy kedvencem máig. Biztató volt, hogy a rendező nagy rajongója az „alapműnek”, és aprólékosan kielemezte annak minden egyes képkockáját, mielőtt a saját verziójába belefogott volna. Vajon sikerült neki felnőnie Carpenterhez, illetve úgy általában jó filmet összehoznia egy olyan műfajban, amiben manapság olyan ritka a jó mű, mint a fehér holló? Ezúttal nem árulom el a véleményem már az elején...


A Carpenter -féle feldolgozás (igen, az is az volt) mára igazi klasszikussá vált horror-körökben, köszönhetően a rendező által zseniálisan felépített paranoid hangulatnak, az akkoriban igen látványos vizuális hatásainak, Kurt Russell karakterének, és Ennio Morricone nagyszerűen egyszerű, de tökéletesen hatásos zenei aláfestésének.

Nem igazán akarok belemenni, hogy miről szólt, és ezáltal miről szól az új - feltételezem, hogy javarészt olyanok fogják olvasni ezt a cikket, akik ismerik a történetet. Amúgy is rendkívül egyszerű már a mai világban ilyen jellegű infókhoz jutni, szóval ha esetleg valaki "szűz" a témában, és felkeltettem az érdeklődését, átruccan Wikipedia-ra, IMDB-re, és rögtön kielégítheti a kíváncsiságát.

Szóval, csapjunk bele. A film annak a norvég kutatócsoportnak a szemszögéből "meséli el" az idegen életformával való találkozást, amelyet a Carpenter változat amerikai szereplői erősen lepusztult állapotban, élettől teljesen mentesen találtak még az eleje felé. A film rendezője, a holland Matthijs van Heijningen Jr. gondosan ügyelt arra, hogy az itt látottak egybevágjanak azzal, amit a "régi" változatban láttunk - a rajongók jópár egyezést megfigyelhetnek. Zseniálisan, szinte képkockára sikerült például összekötni a film végét a régi kezdődésével. Ezek mellett a hangulatot is megpróbálja "imitálni" a direktor, szerintem inkább több, mint kevesebb sikerrel, ami dicséretes, főleg, hogy általában akkor születnek silány remake-ek, amikor azt hangoztatják a készítők, hogy "hűek maradunk az eredetihez, de azért hozzáadjuk a saját látásmódunkat." A The Thing esetében nyíltan vállalták, hogy ugyanazt az atmoszférát próbálják felépíteni.

A főszereplő paleontológus csajt Mary Elizabeth Winstead alakítja. Azért döntöttek női főszereplő mellett a készítők, mert nem akartak az előző részből Kurt Russell karakterével "versenyezni", ami érthető is. Kate Lloyd karaktere a "józan ész" a filmben, aki racionális, hidegfejű próbál maradni, miközben mindenki pánikol. Ugyanakkor nem csináltak belőle sem a készítők, sem ő maga amolyan akcióhőst, amiért szintén piros pont jár. Őt leszámítva nem igazán vannak említésre méltó alakítások - talán még Joel Edgerton játéka több, mint korrekt -, de kimondottan rossz, idegesítő játékkal se nagyon találkozhatunk.

A film látványvilága terén érdemes kiemelni, hogy eléggé a sutba dobta a rendező a "minél kevesebbet mutass, annál félelmetesebb" monster-horror alapszabályt. Igencsak explicit módon megszemlélhetünk mindenféle átalakulást, szétválást, stb. Ezt most azért nem tartom negatívumnak, mert annyira sokkoló, groteszk kreatúra dizájnokat dobtak össze, hogy pont emiatt egy 100 wattos égő fényében is félelmetesek lennének. Számomra akadt egy-két, az előző rész "fejpók"-jához hasonlóan elborzasztó/awesome (nézőpont kérdése :D) jelenet.
A hangok abszolút megfelelőek, kivételt képeznek ez alól a... Dolgok hangjai. Na azok félelmetesen jók! Hátborzongató, ahogy egy ember épp átalakul, és az ordítása elmélyül, felhangosodik, és afféle túlvilági tónust kap. Kirázza a nézőt tőle a hideg.

Értékelendő még, hogy egyes véleményekkel ellentétben nem "másoltak le" komplett jeleneteket az eredetiből, csak azért, mert "már sokat fejlődött a technológia, és milyen awesome lesz így". Előfordul, hogy elkezd a film felépíteni egy potenciális "másolást", amire azt mondod, hogy "aha!", és aztán félúton történik valami, ami miatt másképp alakul. Illetve nem is mindig totál kiszámítható; engem két alkalommal egészen meglepett a film. Persze nem lényeges dolgokról van szó, de akkor is "jól estek". És szerencsére nem a "jumpscare"-ekre épít, szóval a hirtelen vágás - gyors akció - hangos hangeffekt kombókra, amik manapság az alapvető "ijesztgetési eszközei" lettek a horrorfilmeknek. Persze akad ilyen is, de a vágással alapvetően óvatosabb Mr. Heijningen (jé, majdnem Heineken :D), mint azt a kor filmjeinél megszoktuk - nem villódzik a kép idegesítően az akciórészek alatt, nincsenek 1-2-3 másodperces "jelenetek" között vágások. A legdurvább részeket is olyan türelemmel, sima kameramozgásokkal mutogatja végig, hogy tuti, hogy megmaradnak a részletek a fejekben.
A zenék maradtak meg a legkevésbé, nem meglepő, de nem sikerült Morricone nyomába lépni a film zeneszerzőjének.  Még szerencse, hogy a klasszikus téma felhangzik párszor.


Összegezve, én egy cseppet sem csalódtam a filmben. Nagyon hasonló élményt nyújt a régihez, csak a paranoia, és az elszigeteltség érzése nem olyan erőteljes, de azért jelen van. Viszont maga "A Dolog" szerintem itt félelmetesebb...
Nem merném, és nem is akarom azt mondani, hogy van olyan jó, mint a '82-es, de amit nyugodt szívvel mondhatok: abszolút nem hoz arra szégyent. Ami nagyon nagy dicséret egy mai horrorfilmnek. A műfaj kedvelői egész nyugodtan váltsanak rá jegyet. Szerintem csak az fog csalódni, aki pontosan azt várja, pontosan azokban az arányokban, amit az elődtől kapott.

Ha pontoznom kell:

8.6 (/10)

Érdekesen hasonlóan alakul egyébként a film megítélése, és anyagi sikere, mint anno Carpenter változatának: Metacritic-en például az látszik, hogy a kritikusok nem igazán szeretik összességében, az emberek (rejtett kritikus-kritika :D) viszont igen, és egyelőre anyagilag se kasszasiker a cucc. Talán majd idővel javul a megítélése ennek is. :)

***
A cikk írásának eredeti dátuma: 2011. 11. 30.