Nemrégiben olvastam egy jó kis sci-fi könyvet - gondoltam írok róla pár sort, mert megérdemli.
Robert J. Sawyer napjaink egyik elismert sci-fi írója - eddigi 20 kiadott regényt felölelő karriere alatt több, mint 40 díjat kapott, köztük a műfaj nevesebbjeit is, mint például a Nebula-díj, vagy a Hugo-díj. Az előbbit konkrétan eme írás tárgyával, a Lélekhullámmal (The Terminal Experiment) zsebelte be 1995-ben.
Még nyáron olvastam a könyvet, és néhány részlet eléggé elhomályosult már a fejemben, de azért megpróbálom korrekten összefoglalni a sztorit röviden.
Dr. Peter Hobson gyakornokként részt vesz egy motorbalesetet szenvedett srác szerveinek transzplantációs céllal történő kiemelésén, és az ott történtek után nincs meggyőződve róla, hogy minden kétséget kizáróan ki lehetett jelenteni, hogy az alany halott volt. Innentől a kutatási területe a halál pontos pillanatának megállapítása lesz.
Feltalál egy szerkezetet, amit először "Szuper EEG"-nek nevez, amivel az agy legutolsó, legapróbb elektromos impulzusai is megfigyelhetőek, akár egy-egy neuron szintjén. A készülék a vizsgált páciensek halála után közvetlenül kimutat egy apró elektromos hullámot, ami lassan átvonul az agyon, majd távozik, kilépve az elhunyt fejéből (persze ettől a ponttól nem követhető). Ő maga, és a tudomány is kénytelen rájönni, hogy gyakorlatilag bizonyítást nyert a lélek létezése.
Ezután logikusan az kezdi el foglalkoztatni Peter és barátja, az informatikai zseni Sarkar Muhammed gondolatait, hogy milyen lehet az "élet" a halál után. Digitalizálják Peter agyát, és csinálnak róla két másolatot. Az eredetit meghagyják módosítatlanul a kísérlet kontrolljának, az egyikből "halhatatlan Peter"-t csinálnak, a harmadikból pedig eltávolítanak mindent, ami a fizikai léttel kapcsolatos funkciókért felel, szóval ami marad, az lenne elvileg a "szellem". Ezek a "szimulákrumok" elkülönítve vannak egy ram partíción (vagy valami ilyesmi - nem biztos, hogy ez 100 %-osan akkurátus, de nem is lényeges) Sarkar laboratóriumában, de annak rendje, s módja szerint hamar elunják a számukra ott hozzáférhető információk nyújtotta "élvezeteket", és megtalálják a kiutat a netre. A szándékaik pedig nem feltétlenül békések, lévén a módosításoknak hála változtak az értékrendjeik az eredeti Peter Hobsonéhoz képest.
Innen többet már bűn lenne lelőni belőle, úgyhogy nem is teszem - magam sem vagyok a spoilerek nagy rajongója.
Sawyer - aki egyébként a Flashforward (sorozat is készült belőle) szerzője - prózája egyszerű, de nagyszerű, semmi felesleges cifrázás; a mély témák boncolgatása ellenére is könnyen olvasható. Nem igazán zavaró az sem, hogy 2011-ben játszódik (ugye '95-ben íródott), és hát nem egészen olyan a világ, mint most az igazi. Nincs túl sokat "hangoztatva" az évszám, úgyhogy szépen elfelejtheti, akit ez zavar.
Rendkívül tetszett, hogy a fejezetek között különféle hírekkel szemlélteti az író a lélekhullám felfedezésének a világra gyakorolt hatását, illetve annak fázisait. Lényegesen megváltozik sok minden a világban, és én nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen lesz ez a világ még 1-2 évtized elteltével. Szerintem bőven megérne egy új könyvet.
Csak ajánlani tudom tehát sci-fi kedvelőknek a Lélekhullámot, de nem feltétlenül csak nekik. A történet struktúrája, stílusa ugyanis alapvetően krimiket, thrillereket idéz.
P.s.: Ha esetleg valami nem 100 %-osan pontos, amit a történetről írtam, azért elnézést kérek, de nem akartam csak azért újra elolvasni, hogy írhassak róla egy rövid cikket, ahogy a Wikipedia-ról, vagy bárhonnan történő copy-paste sem az én stílusom.
***
Az eredeti cikk publikációjának időpontja: 2011. 11. 09.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése