Szerény véleményem szerint Al Pacino a legjobb élő színész. Ez a filmje valahogy mégis kimaradt eddig azok sorából, amiket volt szerencsém látni.
Szerencsére ez a közelmúltban megváltozott.
Szóval, a Serpico című film 1973-ban "született", Al Pacino két (igazából egy) legendás szerepe, a Keresztapa első és második része közötti időszakban. Ez volt az első alakítása, amiért Oscar-ra jelölték főszereplőként. Sidney Lumet rendezte a filmet, akivel közösen követték el a másik kisebb klasszikust, a Dog Day Afternoon-t (talán Kánikulai Délután; nem vagyok nagyon otthon a magyar címekben). A producer pedig az a Martin Bregman, akinek szintén köze volt Al sok filmjéhez, példaként a kedvenceim: a Carlito's Way (gondolom Carlito Útja, bár ki tudja – vannak érdekes címfordítási habitusok hazánkban), és a legendás Scarface (A sebhelyesarcú).
Sok helyen olvastam, hogy ez Pacino egyik legjobb alakítása, így ideje volt már megbizonyosodnom róla...
És hát... Mit mondjak? Igazából miatta működik olyan jól az egész, ahogy.
A film igaz történetet dolgoz fel, egy Frank Serpico nevű amerikai rendőrét, aki az első volt, aki nyíltan kiállt a rendőrségen, és a rendszeren belül uralkodó korrupció ellen. Annak ellenére, hogy négy évtizeddel ezelőtti események kerülnek bemutatásra, eléggé aktuálisnak hat még most is a sztori.
A rendezésről pár szót ejtenék; megfelelő, semmi igazán művészi, vagy ilyesmi, de különösen tetszett például, hogy az idő múlását nem kiírásokkal („3 év múlva”) érzékelteti, hanem Serpico arcszőrzetének növekedésével, illetve kutyájának... nos... növekedésével...:) Elegánsabb így, és szerintem mindenki számára egyértelmű, talán azoknak, akiknek a mai „látványfilmek” minden idők legjobbjai, nem.
Most pedig egy-két szó a zenéről. Nem nagy szám; igazából szerintem a filmzenének az a dolga, hogy támogassa a hangulatot (a legjobbaknál előfordul, hogy megalapozzák azt:). Itt annyira ezt nem teszi meg, de el sem vesz belőle. Néha úgy gondoltam, hogy nem jó helyen, és nem a megfelelő intenzitással szól, de általában észre se nagyon veszi az ember. Ellenben az olaszos dallamok, amit például a kertjében ülve hallgat Frank, illetve akkor szólnak, amikor a szüleivel találkozik, kellemesek.
És akkor visszatérve Al Pacino-ra. Annak ellenére, hogy zseniális színész, azért vannak amolyan „trademark” gesztusai, hanghordozásai, amiket szinte minden egyes karakterébe belevisz. Nos, a rajongói (mint én) itt is „tetten érhetnek” néhányat, de ez nem az az alakítás, ami kimondottan azokra építkezik.
Mindenféle hangulatot el kell játszania, és el is játszik kifogásolhatatlanul ebben a filmben. Van, amikor vidám, viccelődős (főleg a film első harmadában), romantikus, szomorú... Aztán, ahogy lépésről-lépésre bonyolódik bele „szélmalomharcába”, egyre inkább megkeseredett, ideges, kiábrándult lesz. Szóval nagyon széles spektrumon „dolgozik”. Őszintén szólva nehéz lenne más színészt elképzelni a helyére. Nagyon jól átérezteti Frank Serpico helyzetét, ahogy kezd rátelepedni a tehetetlenség frusztrációja, a paranoia, és még a barátnőjét is elveszíti.
Véleményem szerint ez a film egy Al Pacino hajtotta „gépezet”, mint ahogy ez gyakran előfordul a „gyengébb” filmjeinél... Amiket az ő alakítása viszont magasra emel a gyenge jelzőhöz képest...
És – félreértés ne essék -, ezt véletlenül sem sorolnám a gyengébb filmjei közé. Csak egyszerűen nincs benne semmi nagyszerű, mesteri, Al alakítását leszámítva. A többi aspektus szimplán jó. És így átlagot vonva a filmre azt mondhatom, hogy nagyon jó.
Most két pontszámot adnék:
A film: 8,5/10
Al Pacino játéka: 9,5/10
(A cikk írásának eredeti dátuma: 2010. 07. 06.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése